Győrbe utaztam egy rendezvényre, ahol az volt a dolgom, hogy három percben (tizenöt másik emberrel a színpadon) mondjak valamit arról, hogy mi a boldogság. Ezek a leghülyébb dolgok. Tizenöt ember három perc alatt mit tud erről mondani? Semmit. Mindegy. Elvállaltam, és elmentem.

Vonatos történet

A Keleti pályaudvaron szálltam fel a vonatra, október volt és hideg, péntek délután, nagy tömeg. Egyetlenegy fülkében találtam csak ülőhelyet. Velem szemben a sarokban ült egy egészen fiatal kismama egy pici kisbabával, és egy vidéki házaspár jól felöltözve. Az én felemen az egyik oldalon egy úr könyvvel a kezében, a másikon pedig egy fülbevalós fiú foglalt helyet. Sportújságot olvasott. A szomszédja egy főiskolás fiatal lány lehetett, jegyzeteket lapozgatott. A fülkében mindenki rosszkedvű volt, sértődött arckifejezéssel, összevont szemöldökkel hallgattak, nem beszéltek. Pedig ha valahol van egy kisbaba, általában meg szokták kérdezni: „Kisfiú vagy kislány? Mennyi idős? Hova utaznak?’’ 
Elindult a vonat. Hirtelen irdatlan forróság lett a fülkében, mert ha a MÁV fűt, akkor olvad a hája az embernek, süti a fenekét, a vádliját az ülés. Szóval forróság volt, levegőtlenség és rosszkedv.
A vonat meg haladt. Egyszer csak a vidéki asszony azt mondja a férjének: „Te, én kibontom a cipőmet.’’ Kioldotta, megmozgatta a lábát, és odafordult a férjéhez: „Figyelj, Lajos, fűzd ki te is a cipődet!’’ Mire a férj: „Nem fűzöm.’’ Kis idő múlva az asszony a másik cipőjét is kioldotta, biztosan jólesett a lábának, és akkor megint durván megbökte a férjét: „Lajos, bepállik a lábad.’’ Erre a férfi: „Hagyjál már!’’.

Nem szóltunk semmit, el sem nevettük magunkat. Ült mindenki továbbra is rosszkedvűen, magába zárkózva, közben pedig egyre melegebb lett, és mind feszültebbé vált a hangulat.

Egyszer csak elkezdett sírni a kisbaba. A mamája adott neki egy kis teát, attól egy kis időre elcsendesedett, majd újra sírni kezdett. Ekkor az anya azt mondta: „Bocsánatot kérek, én megszoptatom.’’ Az ablak felé fordult, és a mellére tette a gyereket. Ettől a perctől kezdve minden megváltozott a fülkében. Nem éreztük a meleget, a lány nem legyezte magát, a férfi, aki olvasott, becsukta a szemét, lerakta a könyvét az ölébe, és csak mosolygott, a fülbevalós fiú pedig a lábára támaszkodva áhítattal nézte a fiatalasszonyt a kisbabával. A vidéki házaspár újra egymáshoz simult: az asszony visszahúzódott a férjéhez, és mintha lett volna valami szösz a könyökén, simogatni kezdte, aztán egymásnak dőlve maradtak, békében. A szúrós szemű főiskolás lány tekintete is ellágyult, nézte őket egy darabig, aztán az ablak felé fordult… Mindannyian a kisbaba mohó cuppogását hallgattuk. A fülbevalós fiú törte meg a csendet: „Van ám cúgja!’’
Eddig írtam le a történetet.

De hozzáteszem: ezután kezdtünk el beszélgetni. Olyan felszabadultan csevegtünk, hogy a végén már nem bírtam ki, és a vidéki férfihez fordultam: „Lajos, bontsa már ki a cipőjét!’’. Kibontotta. A felesége felnevetett: ,,Na látja, egy idegen nőnek még le is veszi.’’

Attól a pillanattól kezdve, hogy az anya a mellére tette a csecsemőjét, minden megváltozott. Csoda történt: a fülkében ülők közül mindenki megérezte: itt most nemcsak egy anyuka ad enni a gyermekének, hanem egy olyan megszentelt dolog történik, amelynek üzenete van. Odaadás és remény van benne. Ezért mondom azt, hogy minden ember lelkében van egy gyémánt, az a lélek legfinomabb része, amely csiszolódni képes az ilyen helyzetekben.

(Folytatjuk)