* Néhány éve Salzburgba költöztél. Most mégis Szabadkán láthatjuk munkáidat, a kortárs galériában. Ahhoz, hogy itthon állíts ki, neked kell jelentkezned a kurátoroknál, vagy megmaradtak a vajdasági kapcsolataid?

— Szerencsére nem kellett nyomulnom, hiszen vannak, akik továbbra is követik, amit csinálok, ráadásul nemrég a Symposion kiadásában megjelent a Peripheria című kötetem is, mely szintén hozott egyfajta aktualitást, ráadásul ezért megkaptuk a legszebb vajdasági könyv díját, ez is generált egy kiemelt érdeklődést itthon, kapcsolatba kerültem a szakmabeliekkel.

* Nehéz volt összeállítani a könyvet?

— Hát nehezebb volt, mint egy képet megfesteni, főleg az volt nehéz, hogy eldöntsük, pontosan mi is szerepeljen benne. A legkorábbi graffitis munkáim vagy a köztes képzőművészeti időszakom, esetleg az alkalmazott grafika vagy minden. Sokat gondolkodtunk, hosszas kurátori munka előzte meg a könyv megjelenését, s azt érzem, megérte a befektetett energia, büszke vagyok a könyvre, mely nyolc—tíz év anyagát öleli fel.

* Említed a graffitit, s aki ismer, tudja, hogy valahol itt kezdődött számodra a vizuális kifejezésmód felé való elköteleződés. Emlékszel, miért kezdtél el graffitizni?

— Nehéz erre válaszolnom. Jött magától. A ’90-es évek derekán gördeszkáztam, punkot hallgattam, aztán következett a hiphop. Minden érdekes volt, ami új és vagány. Mindig vizuális gyerek voltam, nagyon szerettem rajzolni, vonzott a műfaj, s ez bő tíz évig ki is töltötte a szabadidőmet. Szerbia egy picit le van maradva, ami a graffitikultúrát illeti, de azt gondolom, hogy ez mindig attól függ, van-e egy népes közösség, mely ezt műveli. A ’90-es évek végén Szabadkán volt egy nagy graffitis hullám. Megszerveztük a Street Art Festivalt, ahová a régió művészeit hívtuk meg. Jöttek Budapestről, Zágrábból, Belgrádból stb., s a városi múzeum falán, valamint a Majsai híd felé vezető falon nagyon sokáig ott díszelegtek alkotásaink. Sikerült összekovácsolnunk azokat az embereket, akik művészi igényességgel foglalkoztak a graffitivel. Aztán ez abbamaradt, elhalt. Egy nagyobb városban, ahol szélesebb művészréteg foglalkozik vele, a graffiti art tud folyamatosan fejlődni. 

* Volt benned egyfajta lázadás, beszólni vágyás akkoriban? Hiszen a graffiti egyik fő jellemzője, hogy erős társadalomkritikát fogalmaz meg.

— Az elejében nem, csak később, amikor már kezdett benőni a fejem lágya. A kezdeti motivációm annyi volt, amennyit akkor a videóklipekben és az amerikai filmekben láttam. Színes ábrákat akartam a falakra festeni. Aztán ahogy telt-múlt az idő, s mi is egyre jobban megismertük, kitanulmányoztuk ezt a szubkultúrát, megjelentek munkáinkban a lázadóbb üzenetek is.

* Mi hozta nálad a változást? Mi ültetett le a vászon, a papír elé?

— Ez párhuzamosan történt, hiszen a graffitizés is papíron indul. Sokat rajzoltam papírra, mert úgy voltam vele, hogy konkrét tervvel kell kiállni egy fal elé. Először betűket, aztán karaktereket rajzoltam, szóval nem a graffitiből jött a festészet, hanem csak lassan elkopott az előbbi, ahogy lekopik a falakról is, és maradt a festés.

* Ha a képeid nézem, a szürke árnyalatok, a betonszerű helyek jelenléte azt sugallja számomra, hogy a fal maradt.

— Igen, ez jó meglátás. Főleg a korai festményeimen sok romos betonarchitektúra jelent meg, például külvárosi vasútállomások, s ez nyilván ösztönös, hiszen olyan témákat jelenítek meg, amelyek érdekelnek, s a graffiti kapcsán sokat voltam elhagyott ipari területeken. Angolul urbexnek, urban explorationnek nevezik ezt, amit mi csináltunk a haverokkal. S ezek a hangulatok a festményeimen is megjelennek, átalakulva és letisztulva. Próbálok egy sajátos képi világot létrehozni, ami nem könnyű a XXI. században. Nehéz valami újat mutatni.

* Kiállításod címe Izoláció. Nem feltétlenül a vírus okozta elzárkózásra reflektálsz, noha ez is érezhető, nem lehet eltekinteni tőle.

— Így van. Az Izoláció cím egyértelműen onnan ered, hogy amikor Mika felhívott, hogy lehetőségem lenne egy önálló tárlatra, természetesen nagyon örültem neki, de arra gondoltam: lehet most kiállítást, megnyitót szervezni? Egyáltalán hogyan jutok Szabadkára, amikor a határok le vannak zárva, hogyan jutnak el a festményeim, szóval a térbeli izoláltság már a szervezés elején mindenre rányomta a bélyegét. Amikor már a koncepción kezdtem dolgozni, ez a szó ugrott be, hiszen jelen van a képeimen is, viszont ott nem egy térbeli izoláltság látható, sokkal inkább a magány jelenik meg. A figuráim sokszor magányosak. A rétegekkel is játszom, kitakarom a képek fontos részleteit, gyakran az arcokat is, s ez is felfogható egyfajta izoláltságnak, tehát szépen összetalálkozott ez a két dolog. 

* Témáidat ebből a térségből meríted. Salzburg nem eléggé inspiráló?

—(Nevet.) Mondjuk úgy, hogy nekem nem az. Számomra fontos ez a kelet-európai lepukkantság, az ipari, külvárosi hangulat, mely Szabadkára is jellemző, s voltak is jellegzetes épületekről készült munkáim, lefestettem a lebontott Népszínházat, a Fekete-fürdőt stb., aztán idekerültem Salzburgba, ahol minden csoda szép, zöld és rendezett, hát volt egy kis alkotói válságom…

* És nem kezdtél el hirtelen szép zöld tájképeket festeni?

— Az ember megpróbál hiteles maradni, elég furán vette volna ki magát egy ekkora váltás. Egyébként Salzburg nagyon inspiráló, és a művészeti élete is aktív, de a klasszikus szépművészeti értelemben. Ez persze ösztönző is tud lenni, de én személy szerint nem tudom magaménak érezni, nem tudnék ilyeneket festeni. S egy művész akkor őszinte, ha nagyon mélyről, az emlékeiből dolgozik, számomra is a vajdasági témák feldolgozása a fontosabb. Vagy elkészíteni Gavrilo Princip portréját. Sokan kérdik, miért festettem meg éppen őt, de én tőle eredeztetem azt, miért vagyok most éppen Salzburgban. Ha nagy világtörténelmi távlatokban gondolkozunk, az ő tette robbantotta ki a világháborút, és ez vezetett a monarchia széteséséig. Ha ez nem történik meg, azt hiszem, minden máshogy alakul. De visszatérve a kérdésre, én is a gyökereimet keresem, amikor ehhez hasonló témákat választok.

* Alkalmazott művészet. Több világmárkának is dolgoztál: Red Bull, Burn, Leica, Telenor, Audi, Suzuki. Ezek a nagy cégek mennyire konkrét megrendelői igényekkel keresnek meg?

— Maximálisan beleszólnak mindenbe. Én egy reklámügynökségnél dolgozom, art director, grafikus vagyok. Oda nem azért jönnek, mert a művészetemnek híre ment, más kvalitásokat igényel az alkalmazott grafika, a reklámszakma, és mást a képzőművészet, viszont jól kiegészítik egymást. De szerencsére kreatív munka, s vizuálisan is szép dolgokat kell megvalósítanunk, persze az ügyfelek igényeinek megfelelően. A szabadidőmben pedig a saját ötleteimmel foglalkozhatok. Én művészeti szakon végeztem, rajztanár vagyok, de a kollégáim nagy része grafikus, rajtuk látom, hogy jobban idegesíti őket, amikor az ügyfelek beleszólnak, hiszen nekik nincs ott ez a másik oldal.   

* Mennyire fontos számodra a befogadó közönség véleménye?

— Az én művészetem nem feltétlenül a nagyközönségnek szól, egy-egy munkámat nem veszi meg bárki, hogy a nappalija falát díszítse. Nem elsősorban a vizuális szépsége az értéke, hanem a mögöttes mondanivaló. Sok ember nehezebben tudja befogadni ezt, vagy meg sem próbálja. Őket nem is nagyon lehet meggyőzni. Ha van lehetőségem, nagyon szívesen beszélgetek mindenkivel, de azt hiszem, leginkább a szakma és a kollégák véleménye fontos számomra.

* Te magad kitől vásárolnál festményt?

— Ez egy nagyon hosszú lista. A legnagyobb kedvenceim kortárs művészek, nem világsztárok, fiatal alkotók. De mondok néhány nevet: Thrush Holmes, John Baldessari, Alexander Tinei vagy Egon Schiele, a pop-artból Basquiat, Robert Rauschenberg, de egy Rembrandt- vagy egy Leonardo-képet is elfogadnék.