Ana de Armas kubai színésznő személyesíti meg Marilyn Monroe-t Andrew Dominik Netflix-filmjében. Több jobb-rosszabb mozi és dokumentumfilm is készült már Monroe életéről, a Szösziről viszont már a marketingkampány beindulásával sejteni lehetett, hogy egy igazán egyéni megközelítésmóddal operál. 2 óra 47 percben egy túlfűtött szexualitástól izzó filmet látunk, néha 4:3-as képaránnyal, máskor fekete-fehér snittekkel, olykor pedig 16:9-ben. A párbeszédek nagy része sem túl követhető, cserébe viszont folyamatosan megdöbbentő és megbotránkoztató képsorok váltják egymást, hogy a nézővel újra és újra közölje, méltatlan tragédiák sorozata érte ezt a fiatal lányt. Mindezt olyannyira túlzásba viszik, hogy lassan már mi, nézők is lelkiismeret-furdalást érzünk Marylin megpróbáltatásai miatt, ezért ne felejtsük el a korszak kontextusába helyezni a kizsákmányolásnak ezt a különösen visszataszító szintjét, a producerek, stúdiófőnökök gátlástalanságát és perverzióit — még akkor is, ha mindez nyomokban rezonál a mai állapotokkal.

A középpontban mindvégig egy kulturális ikon hányattatásai, abortusza, kínzása és szenvedése áll, egészen harminchat évesen bekövetkezett haláláig. A Szöszi sajátos tanmeseként is értelmezhető Hollywood kegyetlenségéről és sorozatosan elkövetett abúzusairól, a baj csak az, hogy közben a rendező éppen ugyanígy használja Ana de Armas testét, lubickolva a csillámporos szenvedésben. Egy dolgot mégis fontos leszögezni: a Szöszi fikció, mely Joyce Carol Oates író fantáziabiográfiája alapján készült, azaz sokkal inkább az emberek fejében és a popkultúrában megfogant Marilyn Monroe-jelenséget vizsgálja Norma Jeane valódi története helyett. Monroe életének legnagyobb mérföldkövei persze megjelennek, például a filmjei és a házasságai, az összes többi viszont a pletykalapokból és az összeesküvés-elméletekből összetákolt fikciós krónika, egy hírnévfantázia, mely a mintegy háromórás játékideje miatt így is túlságosan hosszú és embert (nézőt) próbáló alkotás. Végignézhetjük Monroe abortuszát vaginaperspektívából vagy például a Kennedy elnökhöz fűződő intim viszonyát, melyre valódi bizonyíték sosem volt, kettejük kapcsolatát sokkal inkább a közvélemény színezte ki, viszonyukat évtizedekig szóbeszéd és találgatás övezte. Láthatjuk még az ifjabb Charlie Chaplinnel (Xavier Samuel) és Edward Robinson Jr.-ral (Evan Williams) folytatott, a valóságban soha meg nem történt hármas románcát, mely annak ellenére, hogy fikció, még mindig az egyik legőszintébb momentuma a Szöszinek. Ők ketten ugyanis nem Monroe-t, a szexbombát, hanem Norma Jeane-t szerették — a film központi témája is éppen ez az identitásválság.

Marilyn hanghordozását és megjelenését Ana de Armas tökéletesen hozza — nem az ő hibája, hogy karaktere éppen annyira tűnik valóságosnak, mint a Marilyn testéről készült pin-up fotók vagy rajzok a korabeli férfimagazinokban. Az őt körülvevő férfiakat daddynek nevezi, utalva ezzel az apakomplexusra, illetve az elmúlt években elterjedt — vagy inkább nevén nevezett — sugar daddy jelenségre is: a film elején hallhatjuk is a Minden lánynak szüksége van egy apucira című dalt. Eközben Marilyn karrierjének korai szakaszát, a stúdiófőnökök zihálását, a szexuális aktusokat és Monroe fellibbenő szoknyáját láthatjuk reflektorfényben — valójában ezek a kínosan elnyújtott képsorok jellemzik az egész filmet. És persze a ragadozó vagy a Marilynhez kötődni nem tudó férfiak sora: Mr. Z (feltételezhetően a legendás Zanuck) megerőszakolja őt az irodájában, a baseballhíresség Joe DiMaggio (Bobby Cannavale) pedig először gyengéd, majd irányító és erőszakos férj lesz. A drámaíró Arthur Miller (Adrien Brody) viszont érzelmileg sodródik tőle távol. Monroe gyerekkora, sohasem látott édesapja iránti álomszerű rajongása és önpusztító, közveszélyes anyja is hangsúlyos szerepet kap — ahogyan a kábítószerek és az alkohol is. Mi pedig azon tűnődünk, hogy jutott-e bármilyen boldogság ennek a fantázialénynek, akit Marilynként próbálnak „eladni” nekünk a Szösziben.

Megrendítő pillanatai és a szexualitás kendőzetlen bemutatása miatt a Szöszi 18 éven felülieknek készült, és a Netflixen nézhető meg. Ijesztő és kegyetlen, túlságosan hosszú és öncélú, ha azonban a helyén kezeljük, képileg és hangulatában egy igen hatásos mozi. Csak ne számítsunk arra, hogy tényszerűen fogjuk megismerni a XX. század popkultúrájának talán legfontosabb ikonját. Inkább egy lázálmot — éppen olyat, amely magát Marilyn Monroe-t is gyötörhette.