* Negyven év nagy idő. Visszatekintve mit érez ilyenkor az ember, azonkívül, hogy de gyorsan múlik az idő?

— Nem az elejétől kezdve szervezem, de a kilencediktől én vagyok az élén. Nagyon érdekes, hiszen én soha nem gondoltam bele, hogy leszünk egyszer negyvenévesek. Sokszor fárasztó, mert szeretnék valamit újítani, de nem tudom, mit és hogyan, van egy bejáródott, beállt rendszer. És mivel alapjában hagyományápoló rendezvényről van szó, olyan nagyon nem is lehet újítani. Amikor már folyamatban van, mindig élvezem, örülök, hogy ilyen sokan részt vesznek rajta, s az kavarog a fejemben, hogy nem volt hiábavaló a belefektetett munka, mert amit a gyerekeken látok, az önmagáért beszél.

* A Szólj, síp, szólj! életében voltak meghatározó korszakok, változások. Miket emelnél ki?

— Igen, a körülmények mindig hoznak valami újat, amihez alkalmazkodni kell. Eredetileg a vetélkedőt az Újvidéki Rádió indította el a ’80-as években, voltak nehézségek, aztán becsatlakozott a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete. Az idén először a rádió csak hangfelvételt készített, más módon nem járult hozzá a szervezéshez. Az M Stúdió is megszűnt, új helyszínt kellett találni, ekkor jött a képbe Törökbecse. Aztán ott volt a COVID éve, amikor online térben szerveztük meg, s emiatt szerintem nagyon lelketlen volt, olyan, mintha nem is lett volna. Tehát voltak bőven változások és kihívások a negyven év alatt.

A szerző felvétele

* Van mögötted egy csapat, vagy szereted magad intézni a dolgokat?

— Ez a gyenge pontom, nehezen tudok csapatban dolgozni. Szeretném, ha tudnék, de nem nagyon megy, mert úgy érzem, az a biztos, amit én csinálok meg. De természetesen van egy csapat mellettem, akár a rádió, a pedagógusegyesület alkalmazottai vagy a törökbecseiek, tehát nem egyedül csinálom, de az oroszlánrésze rám hárul. Lányom, Zsuzsi néhány éve már óriási segítségem, ő viszi a nehezebb részét a szervezésnek, lassan szerintem át is veszi a stafétát, Annamária lányom a zsűriben ül, András fiam felkészítő tanárként működik közre, s a férjem, Árpád is időnként felkészít gyerekeket, szóval az egész család benne van kisebb-nagyobb mértékben, úgyhogy senki nem veszi zokon, hogy néhány hétig nem igazán lehet hozzám szólni a vetélkedő előtt. Ami nehezemre esik és elfáraszt, hogy újra és újra el kell magyaráznom, hogy ez miért is ennyire fontos. Emberek cserélődtek a rádióban, igazgatók jöttek-mentek, így ezt minden alkalommal le kellett folytatnom. A magyarázást és az érvelést. Egyébként ezzel a dologgal egyéb események kapcsán is szembesültem, s eleinte dühített, nem értettem, miért nem tartják ők is annyira jelentősnek, mint én, miért csak számomra ennyire értékes, aztán rájöttem, hogy azért nem vagyok egyedül, elég csak a felkészítő tanárokra és a gyerekekre néznem, a többieket pedig remélhetőleg a jövőben is meg fogom győzni. (Mosolyog.)

* Szoktuk mondogatni, s van is valóságalapja, hogy sokan költöznek el, kevesebben vagyunk. Ezt megérzi a Szólj, síp, szólj! is?

— Nagyon érdekes, mert nem. Minden évben elmondjuk, hogy most vagyunk a legtöbben, és ez mindig így is van. És azt is elmondjuk minden évben, hogy a zsűrinek nagyon nehéz dolga volt, és ez is mindig igaz. A vetélkedőn minőségbeli javulás is érezhető, az átlag egy nagyon erős szintet mutat. Nincsenek kiugróan jó, de kiugróan gyenge vagy minősíthetetlen produkciók sem. A létszámbeli növekedés pedig teljesen érthetetlen, hiszen valóban mindig azt mondjuk, hogy fogyunk, ezzel szemben az idén egyharmaddal több volt a produkció, mint tavaly, s ezáltal a versenyzők száma is. 870 versenyzőt jelentettek be Vajdaságból, úgyhogy szerintem mindenki, aki itt van, énekel, zenél, táncol. 170 műsorszámot nézett végig a zsűri, ez egészen elképesztő szám. Most gondolkodunk is azon, hogy talán elődöntőt is lehetne csinálni. Erre egyébként már volt példa a múltban. A legelején a Gyermekrádióból kivonultak a kollégák, felvették a versenyzőket, s utólag döntötték el, kik jöhetnek a gálára. Ezután magnókazettán küldték be a gyerekek az anyagukat, melyet közösen végighallgattunk, s így válogattunk a döntőre. Olyan időszak is volt, amikor elődöntőket tartottunk, maga a Szólj, síp, szólj! már egy záródöntő volt. Utána megcsappant a versenyzők száma, így be tudtuk sűríteni egy napra, de most megint nagyon sokan vannak, ezért gondolkodunk, hogy megint bevezetnénk az elődöntőt.

* Sok, ma már neves népzenész, énekes kezdte a Szólj, síp, szólj!-on a karrierjét gyerekként. 

— Nagyon sok nevet fel tudnék sorolni, hosszú a lista, de akiket mindig emlegetünk, azok például Lajkó Félix, a Csalóka zenekar tagjai, Polgár Lilla, Szabó Csilla vagy Kocsis Zsuzsanna, de ha nem szeretnék senkit kihagyni, akkor sokáig kellene sorolnom. És rengetegen vannak, akik ha nem is népzenével foglalkoznak, de a zene közelében maradtak. Talán nagyképűség azt mondani, hogy mindenki, az viszont igaz, hogy nem kevesen kezdték itt bontogatni a szárnyaikat. Büszke vagyok arra, hogy a fiatalok közül ilyen sokan kipróbálták magukat az évek során, és hogy mindannyian tudják, mi az, hogy tiszta forrásból merített népzene. Amiben különbözünk a többi Kárpát-medencei térségtől, hogy van egy építkezés a vetélkedők sorában, a Szólj, síp, szólj! után a Középiskolások Népzenei Vetélkedője, a Gyöngyösbokréta stb., úgyhogy ezzel is büszkélkedhetünk. A fiatalok pedig, akik a mi rendezvényeinkről érkeznek egyéb vetélkedőkre, mindig szépen szerepelnek, öregbítik a hírünket. Magyarországon más a rendszer, ott még szerintem vannak félrecsúszások. Általában már a színpadi megjelenés árulkodó tud lenni: egy nem megfelelő ruha, például népviselet vagy valami stilizált öltözet, mely nem olyan, amilyet a műfaj megkövetel. Már ebből lehet sejteni, milyen lesz a megszólalás. Ez nem előítélet, hanem tapasztalat. Na, ilyen a Szólj, síp, szólj!-on már nincs. Senki nem érkezik nem oda illő műsorszámmal. 

* Gabi, ha a következő negyven évre gondolsz, mit látsz magad előtt?

— Ezt a negyvenet sem láttam harminc évvel ezelőtt, úgyhogy nehéz belegondolni. Szeretném, ha lassan átvenné valaki tőlem, és bevezetne némi újítást, mert ez a sok-sok gyermek megérdemli, hogy foglalkozzunk velük, teret adjunk nekik a megmutatkozásra, figyeljünk rájuk. Ha nem is pontosan így, ahogyan én eddig csináltam. Az viszont elengedhetetlen, hogy a jövőben is maradjon meg a népdalok tisztasága. Szóval éljen meg a Szólj, síp, szólj! még vagy kétszer ennyit!

* Engedj meg még egy személyes kérdést a legvégére. Nagyon sok helyen összefutunk, hallgatunk az Újvidéki Rádióban, szeniortáncra jársz, utaztok, tehát az energiád szemernyit sem csappant az elmúlt években. Mi a titok?

— Nincs titok. (Nevet.) Szokták mondogatni nekem, hogy talán most már nem kellene ennyire nyüzsögni, de én nem tudom máshogy elképzelni az életem. Ráadásul nemsokára nagymama leszek, ami új kihívások elé állít majd. Biztosan le kell kapcsolnom néhány dolgot, de azért a jövőben is ott leszek mindenhol. (Nevet.) Azzal együtt, hogy nyilván én is érzem, hogy könnyebben fáradok, ezért próbálok időt szakítani a pihenésre és a csendre is. Most is ez fog történni, leszaladunk majálisozni a tengerre, egy kicsit ajtót festünk, de egészen biztos vagyok benne, hogy a néhány nap alatt fogok időt találni arra, hogy csak hallgassam és nézzem a tengert, élvezzem a moraját. Mert fürödni most még hideg van.

* Akkor add át üdvözletem a tengernek, neked pedig tengernyi energiát a következő évekhez!