Nemcsak a közösség vallási életében vállal kiemelkedő szerepet, hanem annak fejlesztésében is, a fiatalok nevelését különösen a szívén viseli. Áldozatos munkáját az idén Pro Urbe díjjal jutalmazták, ennek apropójából beszélgettünk hivatásról, közösségépítésről, kihívásokról és hitről.

* Mi motiválta arra, hogy pap legyen?

— Hála Istennek, már gyermekkoromban megtapasztalhattam a hit nagy ajándékát, hiszen vallásos családból származom. Családommal együtt rendszeres szentmise-látogatók voltunk, gyakran mentem el zarándokutakra, gyermek- és ifjúsági lelki napokra, és persze már kiskoromtól ministráltam, odahaza „miséztem”. A kúlai templom és plébánia a második otthonommá vált. Jól éreztem magam a templomban, amikor szolgáltam, segítettem, olvashattam, énekelhettem, vagy csak egyszerűen ott voltam a templom csendjében. A plébánián akkoriban tisztelendő nővérek voltak. Oda is örömmel mentem. Nem kellett sem hívni, sem kérni. A plébánosnak és a nővéreknek mindig jó „ötleteik” voltak. A szorgoskodás és a segítés mellé mindig társult az imádság, de a játék, vidámság sem maradhatott el. Utólag visszagondolva, tudom, hogy a plébános és a nővérek imái is hozzásegítettek ahhoz, hogy helyesen és jól döntsek. Nem tudom, mikor érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy pap leszek, de talán jól is van ez így. Isten szép csendesen gyomlálta a szívemet és a lelkemet az Ő és az emberek szolgálata iránt. Hála az isteni jóságnak és kegyelemnek, immár harminc éve vagyok lelkipásztor. Örülnék, ha ez még jó ideig így maradna, mert nincs nagyobb és magasztosabb feladat, mint Istent szolgálni és az embereket Ő elébe vezetni.

* Munkáját Szabadkán kezdte meg, később Kelebiára került, jelenleg pedig Adán teljesít szolgálatot. Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie, amikor először érkezett ezekre a településekre?

— Úgy mondják, hogy minden kezdet nehéz, de minden változás is nagy kihívás. Nincs ez másként a papi pályán sem. Szabadkán a székesegyházban káplánként kezdtem el papi szolgálatomat, majd három év után szabadkai plébános lettem, azzal, hogy néhány évig Kelebián is el kellett végeznem a lelkipásztori teendőket. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy felejthetetlen szolgálatot, sok jóbarátot hagytam magam mögött, amikor 2015 decemberében Adára jöttem. És újrakezdődött minden: a templom, az egyházi közösség, a hívek megismerése, a problémákkal való szembesülés. Nagy feladat volt elvállalni egy akkora plébániát, mint az adai, de boldogan vállaltam a nem kis kihívást, hiszen fiatal korom óta népes plébániákon működtem. Bátorított a húszéves, magammal hozott tapasztalatom és természetesen az a bizalom, amellyel Isten iránt vagyok. Egyébként itt Adán jól működő egyházi élettel találkoztam. Nem is bontottam meg a jól bejáródott fontosabb miserendet, a plébánián működő csoportokat. A beruházások fontossága azonban már a kezdetek kezdetén világos volt számomra. Megoldása nem kis kihívás elé állított.

* Az adai templom és a közösségi élet fejlesztése terén végzett munkája nagy hatással volt a helyi vallási és kulturális életre. Melyik projektumát tartja a legjelentősebbnek?

— Nagyon fontos volt a Szentháromság-templom felújítása, mely rengeteg odafigyelést, tárgyalást, türelmet és beruházást igényelt, és legalább ilyen fontosnak tartottam az egyházközösségi lelki élet fenntartását, esetleges bővítését is. Boldog vagyok, hogy a plébánián működő közösségek továbbra is fennmaradtak, és hogy a meglévők mellé olyan csoportokat is megújítottunk, amelyek valamilyen oknál fogva megszűntek. Így újra megalakult a Miasszonyunk Világi Rend Közössége, évi több alkalommal tartunk teológiai előadást, lelkiségi napokat, a rózsafüzércsoport mellett pedig külön imacsoport is működik. A Karitász-csoport is újult erővel végzi feladatát. Tavaly sikerült megoldanunk a kántorkérdést is, és énekeseink napi rendszerességgel szolgálnak a szentmiséken. A Pasztorális Tanács tagjainak szaktudására pedig — mi tagadás — mindig szükség van. Az egyházközösség történéseiről rendszeresen tájékoztatjuk nemcsak az adai, hanem a vajdasági olvasókat is. Templomunk gyakran nyújt helyszínt egy-egy helyi vagy akár határokat átívelő kulturális és művelődési eseménynek, hiszen ez hozzátartozik keresztény identitásunkhoz, a másik ember szeretetéhez.

* A Pro Urbe díj egyedülálló elismerése a munkájának. Hogyan fogadta a kitüntetést?

— Közhelynek tűnhet, de igaz, hogy minden díj elismerés, és ez különösen akkor igaz, ha azt a város adományozza a polgárának. Nagyon hálás vagyok a felterjesztésért és a díj odaítéléséért, de tudom, hogy ez a kitüntetés egyúttal kötelez is — a további lelkiismeretes papi szolgálatra, az Isten és a hívek előtti alázatos helytállásra, valamint a bölcs, átgondolt döntésekre. Természetesen nem feledhetem el, hogy az elismerés kiérdemléséért sokat köszönhetek közvetlen munkatársaimnak és az egész adai hívő közösségnek is. Istennek legyen hála, hogy Adán szolgálhatom az Urat örömmel és őszinte szeretettel.

* Az ön kezdeményezésére jött létre a Szentháromság gyermekkórus. Milyen szerepük van a fiataloknak és a gyermekeknek a templomi közösségi életben?

— Jézus szavai: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” — a Szentírás egyik legszebb üzenete. Akkor mi miért ne tennénk eleget az Úr felszólításának? Nos, ezért kezdeményeztem a Szentháromság nevű, kizárólag gyerekekből és fiatalokból álló énekkar létrejöttét. Mára már több mint 60 kórustag van, és egyre lelkesebben éneklik a szebbnél szebb egyházi, de világi énekeket is. Ezekkel az egyházi dalokkal a gyerekek nemcsak Istent dicsőítik, hanem maguk is egyre közelebb kerülnek hozzá. Minden adai fellépésük alkalmával Szent Ágostont idézem, aki szerint aki énekel, az kétszer imádkozik, és a szent ének a mennyei szférába emel. Az ő esetükben ez mind igaz. A kórusfesztiválok, -találkozók és az utazások viszont a közösséget izmosítják. Ismerkedés, barátkozás, kirándulás, tapasztalatszerzés, tudatosítás, hogy Egyház vagyunk, és a Jóisten gyermekei. Sok hittanosunk is van. Az általános iskola magyar nyelvű diákjainak többsége a hittant választja, a plébánián pedig a szentségek felkészítésére való hittancsoportok működnek. Minden évben nagyszámú elsőgyónónk, elsőáldozónk és bérmálkozónk van. A nagyobb ünnepkörökben hittanosaink szavalnak, és egyes szentmiséken ők olvasnak fel. Jó érzés tölt el, amikor egy-egy vasárnapi szentmisén 80-90 hittanosunk is részt vesz. Ministránsok is vannak, de a létszámuk sajnos nem növekszik. Mintha kellemetlen volna nekik a „nyilvános szereplés”. Ezen még dolgoznom kell, mert szeretném, ha az itteni ministrálók, szolgálatot tevők, gyerekek, fiatalok is olyan szép és mély lelki élményekben részesülnének, mint amilyeneket én is megéltem gyermekkoromban, és amelyekre lehet és kell is építeni.

* Sokan példaképnek tartják. Mi a személyes mottója, mely segít a mindennapokban?

— Isten szeretetének, irgalmasságának és jóságának a megtapasztalása. A Szentírásból három idézet különösen éltet, bátorít és erősít. Újmisés mottóm: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Ezüstmisés mottóm: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem maradt” (1Kor 15,10). Szent Pál apostol Timóteushoz írt második levelében pedig azt mondja, hogy Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adja nekünk. Nem kell szégyellnünk tanúságot tenni Urunk mellett, aki megváltott, és a szent hivatásra hívott meg bennünket, méghozzá saját elhatározásból és kegyelemből. Ez az, ami mozgat, ami napról napra vezet, előrevisz.

* Hogyan látja a jövőjét Adán és a templomi közösségben?

— Ada egyházközsége és népe sok jót érdemel. Szorgos, vallásos emberek alkotják ezt a közösséget, akik sok mindennel járulnak hozzá templomunk és egyházi életünk jobbá tételéhez. Ezért a megoldásra váró feladatoknál a jövőben is bízom józan meglátásaikban, ajánlataikban. A munkát, ugye, sosem lehet befejezni, csak abba lehet hagyni. Templomunk és plébániánk is állandó „szépítgetési” folyamatban él, és ez a jövőben is feladatunk lesz. A meglévő közösségek megtartása sem kis munka, főleg, ha tudjuk, hogy ezen a népes plébánián a lelkipásztori teendőket — paphiány miatt — egymagamnak kell ellátnom. Sok a teendő. Olykor eluralkodik rajtam a fáradtság és a kimerültség. Bízom azonban az emberek jóakaratában, segítőkészségében és megértésében, az isteni kegyelemben, az Úrtól kapott türelemben, és akkor minden jól fog alakulni.

* Volt, hogy kételkedett a hitében? Ha igen, hogyan birkózott meg a negatív gondolatokkal?

— A hit pozitív viszonyulás a világ Teremtőjéhez, bizalom Isten iránt. A hit lényege nem az, hogy Istent egy jól működő automatának tekintem, aki arra szolgál, hogy teljesítse kívánságaimat. A hitben rábízom magam Istenre, mint a gyermek a szüleire. Ezért is mondja Jézus az evangéliumban: „…ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Persze, nem minden sikerül úgy, ahogy elvárjuk. Akkor kiábrándulunk, csalódunk, felülbíráljuk Isten jóságát, netán hátat fordítunk neki. Ha így teszünk, akkor nem értettük meg a hit lényegét. Csak Isten tudja, mi számunkra az igazán jó, mi az, amire szükségünk van. Ilyen értelemben a nehéz pillanatok alatt sem „perlekedtem és perlekedem” Istennel, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy csak Ő tudja, mi a jó számomra. Persze, emberi gyarlóságom miatt mögöttem is sok átvirrasztott éjszaka áll.

* Az évek során változott Ada vallási közössége? Hogyan látja a vallás jövőjét a társadalomban?

— Az egész világon a paradigmaváltások korát éljük, így az Egyház berkeiben is, és Adán sincs ez másképp. Alkalmazkodnunk kell a paphiányhoz, a hívek, a házasságkötések és a megkereszteltek számának csökkenéséhez, a megbérmáltak „világgá menéséhez”. Azt hiszem, a kis keresztény közösségek, valamint a hithű laikusok szerepének növelése, illetve az emberekkel való közvetlen, őszinte és türelmes beszélgetés sokat javíthat a létrejött helyzeten. Ezért kell törekednünk az igaz életre, a hitre, a szeretetre és a békességre.

* Milyen élményekkel gazdagodott plébánosi szolgálata alatt? Van olyan, amely különösen emlékezetes?

— Harminc év nagy idő. Sok dolog van már mögöttem, és ezek között vannak jó és kevésbé kellemes élmények. Közülük egyet sem emelnék ki, de azt elmondhatom, hogy az Úr melletti megerősödésen kívül a másik legfontosabb dolog, hogy előző szolgálati éveim, illetve a mostani adai évek alatt is találtam barátokat, akikre mindig támaszkodhatok és számíthatok, akikkel el lehet beszélgetni, akik nem csak megszokásból kérdezik meg: hogy van, plébános atya?

* Hogyan tartja meg az egyensúlyt a hagyományos vallási értékek és a modern világ kihívásai között?

— Isten szavai örök értékű kincsek, melyeken természetesen nem lehet és nem is kell változtatni, de úgy kell őket továbbadni, illetve közvetíteni az emberek felé, hogy mindenki számára vonzóak legyenek. Ezért nagyon oda kell figyelni a jól érthető szentbeszédekre, a lelki megnyugvást adó gyónásokra, az emberekkel való őszinte beszélgetésekre. Csak a személyiségünkből sugárzó jóindulat és szeretet tesz hitelessé bennünket ezen a pályán. Szívből, szeretettel.

* Milyen tanácsot adna a fiatalabb papoknak, akik most kezdik el a szolgálatot?

— Munkásoknak kell lennünk — ahogyan Szent Pál is mondja —, hogy az igazság hirdetésében a helyes úton járjunk. Hirdessük az evangéliumot, érveljünk, intsünk, buzdítsunk nagy türelemmel és hozzáértéssel.