A palicsi Etnofest meg a KDSZ összefogott, és sikerült nekik a sztyeppékről ideröpíteni a világhírű Huun-Huur-Tu zenekart Tuvából, Szibéria déli részéről, a mongol határról. A koncertet egy rövid dokumentumfilm előzte meg, hogy egy picit jobban belelássunk ebbe a távoli kultúrába, melyet sámánok, jurták, lovak, hullámzó birkanyájak, lobogó tűzön való konyhaművészet és a híres torokéneklés vagy felhangéneklés jellemez, melyben a gége állásával, ajakformálással és a nyelv széleinek felkunkorításával állítják elő a felhangokat. Így két külön rezonátorra választva szét a szájüreget, mely így két hangsávként működik. Tuvában eredetileg kizárólag férfiak művelhették, és gyermekkoruktól kezdve tanulták. Egy hiedelem szerint ugyanis a nőknél meddőséget okozhat a torokéneklés. Mára ezek a babonák megkoptak, így egyre több nő kezdett el khöömeit tanulni. Ez a vokális hagyomány a mongol pásztorok életmódjával szoros összefüggésben jött létre: a sztyeppék lakói a természet — folyók, hegyek, szél — hangjait imitálták ezzel a felhangdús énekléssel. A dalok szövege is jellemzően a természetről, szerelemről, állatokról szól.

A dokumentumfilm után színpadra léptek ők maguk, a Huun-Huur-Tu tagjai (Kaigal-ool Khovalyg, Radik Tyulyush, Alexei Saryglar, Sayan Bapa), s a koncertet két ősi dallal indították, mellyel az elődök emléke előtt tisztelegtek. Egyszerre vettek egy nagy levegőt, majd megszólaltak. A közönség egyként sóhajtott fel az eufóriától, olyan ősi erővel tapasztottak bennünket a székeinkbe. 

Azt hiszem, azokat a dalokat szerettem a legjobban, amikor a lovaikról énekeltek. Vagy a tevéikről. Ezeket az énekeket ugyanis a zenekar dobosa egy különleges ütőhangszerrel kísérte, mely igencsak hasonlít egy ló „levetett” patáihoz, hangjában pedig tökéletesen hozta az állat galoppozásának hangjait. Nyeregbe kerültünk, és körénk varázsolták Tuva madarait, állatait is.

Valami mérhetetlen nyugalom áradt ezekből a zenészekből. Még a számok között is. Nem volt bennük a nyugati világ rohanása, kapkodása. Szép lassan hangolták fel hangszereiket a dalok között, de még a vizükből is lassan ittak. Mozgásuk kimért volt, szemükben pedig látni lehetett a tüzet és a szelet.

A közönségben többen hátradőlve, kényelmesen belefolyva a székekbe, csukott szemmel meditálva adták át magukat a Huun-Huur-Tu zenéjének.

Én pedig, kilépve a teremből, csak arra tudtam gondolni, hogy már bizsereg a talpam, utazni kellene megint. Világot járni. Kalandozni. Aludni egy jurtában Tuva kellős közepén a pusztában, miközben reggel a vadlovak patáinak puha zaja ébreszt. Szóval hogy utazni kell. És nem csak a zene szárnyain. 

Fotók: Nikola Lučić