Ez alatt az egy évtized alatt működött a társulat, így megalakulásának 70., megszűnésének 60. évfordulója volt a 2019. év. A kiállítást a Vajdasági Színházmúzeum és Topolya Község Múzeuma közösen szervezte, szerzői Bancsi Ildikó muzeológus és Oláh Tamás teatrológus, dramaturg.

A kiállítást dr. Virág Gábor nyitotta meg. Beszédében részletesen összefoglalta a Járási Magyar Népszínház keletkezéstörténetét, és működésének éveiről is beszélt.

— A II. világháború után a Tartományi Művelődési Tanács, valamint a Vajdasági Kultúrszövetség javaslatára úgynevezett magyar kultúrgócok kialakítása kezdődött meg Szabadkán, Zomborban és Topolyán, azzal a céllal, hogy a kultúra segítségével terjesszék a szocializmus eszméjét, okítsák és felemeljék a munkásosztályt. 1948-ban Nagy József párttitkár a topolyai Dimitrijević Marával leült beszélgetni, s megbízta, alakítson a városban amatőr társulatot. Ehhez pedig színházteremre volt szükség, s ez 1949-ben el is készült. Ekkor Mara és Nagy ismét találkoztak, s arra a megegyezésre jutottak, hogy Mara egy állandó társulatot alakítson ki Topolyán olyan színészekből, akik félprofialapon vállalják.

A szerző felvételei

Hát ezt a sok beszélgetést követték végül a tettek, így 1949. március 2-án felavatták a színházat, a színháztermet, és megalakították az állandó jellegű amatőrszínházat, a Topolyai Járási Magyar Népszínházat. Élére Marát nevezték ki, akinek különösen jó szeme volt hozzá, hogy kiszúrja a legjobbakat, így került oda szinte az elsők között Karna Margit, majd Nagygellért János újságíró, Lőrincz Lajos kőművessegéd, Süveges Eta, Maronka Antal, Kis Ferenc vagy Kollár Péter. Ha nagyobb darabot rendeztek, például a János vitézt vagy a Mágnás Miskát, akkor amatőrök is felléptek. A leglelkesebbek Schneider Dániel, Pressburger Andor, Krämer Rezső és Faragó Klári voltak.

A színháznak 1951-ben tizenhárom fizetett tagja volt. Rengeteget tájoltak, kocsival, traktorral, gyalog, s ez kötelező is volt számukra, meg volt szabva, a járás falvaiban hány előadást kell tartaniuk. Fennállásuk során eljutottak Vajdaság minden kis magyarlakta településére.

Oláh Tamás a kiállítás egyik szerzője. Elmondása szerint nagyon örült a felkérésnek, hiszen ismeri a topolyai színjátszást, tud a topolyai Járási Magyar Népszínházról, lapozgatta a róla szóló monográfiát, és a jelenleg működő Mara Amatőr Színházat is személyesen ismeri.

— Ez az első kiállítás, ahol a koncepció egyik kidolgozójaként vettem részt. Elsősorban az érdekelt, hogyan lehet tárgyak nélkül megidézni egy színházat. A színházban tárgyakkal dolgozunk, használjuk őket, kíváncsi voltam, hogyan lehet megidézni egy színház emlékét úgy, hogy éppen ezek a tárgyak hiányoznak. Fotó van bőven, de az egy kevéssé élő forma, nem lehet körüljárni, kétdimenziós, de ki lehet bontani az előadások emlékét, igazságát ezekből a fotókból is. Az is izgalmas volt számomra, hogyan lehet a topolyai múzeum terét úgy átalakítani, hogy amikor a látogató, az egykori néző belép, azt érezze, hogy egy színházba érkezett. Ebben segített az, hogy a kevés megmaradt tárgy között ott vannak a széksorok és a függöny, melyek az összes előadásnak tanúi voltak, tehát továbbviszik ezt az emléket — mondja Oláh Tamás. Reméli, hogy azok a generációk, amelyeknek még személyes, élő emlékei vannak a Járási Magyar Népszínházról, a kiállításon ugyanúgy újra fel tudják majd építeni magukban a színházat, mint a fiatalabb generáció, melynek nem lehetett személyes élménye vele.

A kiállítás hét termen át mutatja be, főleg képeken, fotókon, hogy milyen is volt ez a tíz év. Az első teremben, a múzeumba lépve életnagyságú papírmasé báb Margitok, Eták és Sinkók, azaz a színészek várnak bennünket mosolyogva, két oldalról pedig a színház két széksora, illetve függönyének egy darabja figyel. Ők biztosan láttak minden egyes előadást, hallották a közönség nevetését, és lehet, hogy éppen rájuk csöppent néhány könny, amikor a nézők szívében túlcsordult a dráma, melyet éppen néztek.

Bancsi Ildikó teatrológus és a Járási Magyar Népszínház kapcsolata valahol tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Színházi Múzeumban elkezdett dolgozni, s egyik első feladatai közé tartozott megszervezni egy megemlékezést. Káich Katalin, a Színházi Múzeum igazgatóbizottságának akkori elnöke adta ki ezt feladatul, melyet Ildikó szívesen teljesített. Az eseményen akkor még részt vett Karna Margit, Süveges Eta, Gyurcsics Erzsébet, Barácius Zoltán és Kiss Ferenc is.

— Ott szembesültem először azzal az élménnyel, hogy valaki ennyire szeretheti a munkáját, mint ők. Ezek az emberek akkora szeretettel beszéltek a már nem létező színházukról, hogy az valami lenyűgöző. Évekig hordoztam magamban ezt az emléket, aztán jött az újabb alkalom, egy kerek évforduló (aminek hála eredményesebben lehetett pályázni is), és belevágtunk a szervezésbe, melyért nagy-nagy köszönetet érdemel Vastag Gazsó Hargita és Oláh Tamás. A Járási Magyar Népszínház Topolyán nagyon jó hely lehetett. Akárhová is vetette a sors az itt dolgozó színészeket, élménybeszámolóikban, emlékeikben mindig ide tértek vissza. Sinkó István még emlékirataiban is hosszan, részletesen emlékezik meg az ott töltött évekről. És ha belegondolunk, ezek az emberek voltak, akik útjára indították a vajdasági magyar hivatásos színjátszást.

Ildikó arra kéri olvasóinkat, hogy ha valakinél esetleg kallódik otthon bármilyen tárgy, kellék, jelmez, dokumentum, mely a Járási Magyar Népszínházhoz kapcsolódik, az jelentkezzen a topolyai múzeumban, hiszen valóban nagyon kevés tárgy maradt fenn a színház megszűnése után.

A kiállításon Süveges Eta színművésznő is jelen volt, aki régi társulatának egyetlen még élő tagja. A vele való találkozás pedig, azt hiszem, még élőbbé tette magát a kiállítást. Számomra mindenképp. Végignéztük, ahogy találkozik huszonéves önmagával, emlékezik valamire, ahogy rápillant egy képre, s elmosolyodik. Természetesen nem kellett neki könyörögni, hogy meséljen. Az egyik kedvenc történetem főszereplői a súgók, akik unalmas óráikban keresztrejtvényt fejtettek, így néha a színpadon nemcsak az előadás szövegét hallották a színészek, hanem azt is, hogy: „állat, három betű…”

A termeken Kalmár Zsuzsa és Pálfi Ervin kalauzoltak végig bennünket videofelvételekkel. Sajnos kevés tárgy maradt fenn ebből az időből, de a kiállítottak között van például a Járási Magyar Népszínház pecsétje, Dimitrijević Mara kesztyűje és nyaklánca meg néhány régi jelmez. Igen sajnálatos, hogy nem maradtak fenn például videofelvételek ebből a korszakból, szívesen újranézném egyik-másik előadást, hiszen a fotókból ítélve nagyon kemény munka folyt, a díszletek és a jelmezek is profi színházakhoz illőek. A színház műsora egyébként igen tarka volt. Játszottak operettet, vígjátékot, komolyabb darabot, a nagy klasszikusok közül pedig Ibsent, Molière-t, Arthur Millert, Krležát, J. P. Sartre-t, Molnár Ferencet, Nušićot stb. Tíz év alatt nyolcvan bemutatójuk volt, ami nem kevés. Évi tíz. A rendezők közül is többen megfordultak itt, Garai Béla, Pataki László, Lányi István. Ez utóbbi működésének idején változott meg a színház műsorpolitikája is. Megrendezte az Anna Frank naplóját, s úgy döntött, Shakespeare Hamletjének színre vitelébe is belevág.

— A közönség egy leegyszerűsített darabot láthatott. Sokan támadták ezért Lányit, de a darab óriási siker és színháztörténeti szenzáció volt. A bemutatót megnézte a belgrádi angol nagykövetség néhány tagja is, és amikor visszamentek, az egyikük azt mondta, Topolyán a farmerek Shakespeare-t játszanak. Mindegy, hogy milyen volt ez a rendezés, lényegtelen, de Vajdaságban először a topolyai színészek játszottak Shakespeare-t, és a vajdasági magyar közönség először a topolyaiak szájából hallott Shakespeare-szöveget — tudtuk meg Virág Gábortól.

A Járási Magyar Népszínház utolsó előadása A néma levente volt, a megnyitón a Mara Amatőr Társulat tagjai, Rác Ejzler Evila és Bogárdi Zsolt adtak elő egy részletet a darabból.

A szervezők egy közös ebéddel koronázták meg a kiváló kiállítást, melyen Dimitrijević Marára, férjére s lányára is emlékeztek, hiszen a CIHA étteremben visszatérő vendégek voltak, egy időben ott is laktak. Röpködtek az anekdoták. De egy dolgot mindenki kiemelt, aki ismerte Marát és férjét: hogy nagyon kellemes, jószívű emberek voltak, jó volt a közelükben lenni. Mara lánya, Mila is bejelentkezett Amerikából, így egy kihangosított telefonon hallgattuk végig mondandóját, s ő is csak megerősítette, amit már a megnyitón s az azt követő beszélgetéseken megtudtunk, azazhogy Mara a színház szerelmese volt, második gyermekeként tekintett rá, így szinte belebetegedett, amikor 1959. szeptember 27-én megjelent az első sajtóközlemény az új, egységes vajdasági magyar színház létesítéséről.

A gondolat a Vajdasági Kommunista Szövetség Tartományi Bizottsága fejéből pattant ki, s 1960. január 1-jén egyesítették a szabadkai, a zentai és a topolyai járást, feloszlatták a társulatokat, a színészek egy részét felvették Szabadkára, néhányan állás nélkül maradtak, a többi közt a technikai személyzet, a zenekar, a karmester és az igazgatónő, Dimitrijević Mara is, aki így emlékezett minderre: „Életemben kétszer sírtam. Először családi okokból. Másodszor, amikor Nagy József közölte velem, alapos megfontolás után úgy döntöttek, hogy Topolyán lehúzatják a függönyt, és a szereplőgárdát átvezénylik Szabadkára. A leányom mindig azt mondogatta, hogy nekem két gyermekem van. Az egyik ő, Mila, a másik a színház. Melyiket szerettem jobban, nem tudom, de mindkettőt elvesztettem. A lányom Amerikába távozott, színészeim széjjelfutottak a szélrózsa minden irányába…”

A telefonhívás s az ebéd után a torta sem maradhatott el, ezzel köszöntöttük fel Süveges Etát, aki nemrég ünnepelte kilencvenedik születésnapját, ami egyáltalán nem látszik rajta, talán azért, mert — mint mondta — sokat keresztrejtvényezik, hogy agyát frissen tartsa.

A tárlat megrendezését a Szerbiai Művelődési és Tájékoztatási Minisztérium, a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, a Foody Kft. és a CIHA étterem támogatta. Együttműködő partner volt az Újvidéki Színház, a szabadkai Népszínház, a Vajdasági Rádió és Televízió, a Szerbiai Rádió és Televízió, Topolya Község Művelődési Háza és a Szerb Matica Könyvtára.

Ha kíváncsiak a múltnak erre az igazán különleges szeletére, látogassanak el Topolyára, s nézzék meg a kiállítást, mely 2020 tavaszáig tekinthető meg.

Még több kép!▼