Olyan sűrűn jelennek meg a regényei, hogy mindig más és más könyv kerül terítékre. Legújabb műve, a Luther kutyái az író legszemélyesebb munkája, mely egy a semmiből jött agyvérzés túlélését rögzíti.

Szilasi Lászlóval a kishegyesi Dombos Wine Club feletti nyugágyakban, elnyújtózva a nyárban, a felhők vonulása alatt az írásról és a halál legyőzéséről beszélgetünk egészen halkan, a nehezebb részeknél meg-megállva.

A szerző felvétele

* Hogyan lesz egy irodalomtanárból író?

— Mindig is régész szerettem volna lenni, mint majdnem minden fiú, viszont elvarázsoltak az egyetemi emberek. Akkoriban úgy éreztem, hogy az ország bunkókból áll, és hogy a bölcsészkaron kevesebb van belőlük, köztük akartam élni. Mindenféle dolgot tanítottam, nem csak régi magyar irodalmat, de rájöttem, hogy azt vagy képes megismerni, amit az értelmező nyelved megenged a számodra, és ezt meguntam. Egy idő után lehet tudni, hogy mire fogsz jutni, és ez unalmas. A tanítás a hivatásom, nagyon szeretem, viszont elkezdtem egy olyan irányba mozdulni, ahol a nyelvet te magad találod ki.

* Mélyrehatóan átlátja, hogy milyen műfaj vagy téma iránt vonzódnak a mai fiatalok. Ez szempont volt írás közben?

— Nehéz ügy, mert Magyarországon is, amikor szemetet vagy gyalogirodalmat írnak, akkor ugyanazt művelik, mint odakint, csak sokkal rosszabbul. Ehhez nem érdemes igazodni, fantasy- vagy meseíró pedig nem vagyok. Szerb Antal megmondta, hogy mindenki azt ír, amit tud, csak Goethe írta azt, amit akart.

* Lírában sosem gondolkodott?

— Nem. Az én szakmámban most előtérbe került, hogy nem az időre figyelünk, hanem a helyekre, a nagy teoretikusok pedig azt mondják, hogy a próza a szavak között utazik, a líra pedig a szavakban. Az utóbbi nem foglalkoztat annyira, mint azok az újszerű összeköttetések, amelyeket a szavak között hozhatunk létre, hiszen ez a saját írói nyelv. Új szavakat nem nagyon alkothatsz, de azt kitalálhatod, hogy milyen grammatikai viszonyokkal kötöd össze őket, és ez engem jobban érdekel.

* A könyvbemutatón elhangzott, hogy sok rossz könyvet is kiadnak. Mi lehet ennek az oka?

— Az én felfogásom szerint azok a jó könyvek, amelyekben nem a szerző beszél, hanem a nyelvet beszélteti az, aki ír. Ilyen szempontból szükségszerűen kevesebb olyan ember van, aki képes erre. Rosszból mindig több van, és valakinek azt is el kell olvasni. Én is nagyon sok mocskot olvasok.

* A Luther kutyáiban döbbenetes őszinteséggel beszél az agyvérzéséről. Nem zavarta az, hogy az olvasók majd azonosítani fogják a szerzőt az elbeszélővel?

— Ez nem foglalkoztatott, minden másnál erősebb volt az az elhatározás, hogy én ezt meg akarom írni úgy, ahogy történt. Inkább az a probléma, hogy most sokan gondolnak arra, hogy nekem is volt bajom, és ez nem esik jól. Nyilván sokkal könnyebb kárörvendőnek lenni, mint örülni valakivel.

* Fontos Szilasi László számára, hogy az olvasó azonosulni tudjon a leírtakkal? Itt A harmadik híd című regényében a hajléktalanok helyzetére is gondolok.

— A hajléktalanok esetében fontosnak éreztem, hogy esetleg az olvasó együttérezzen velük vagy azokkal, akik segítenek nekik, mert egyébként félünk tőlük, mert biztos megtámadnak bennünket, zaklatják a gyerekeinket. A Luther kutyáiban ezt nem szeretném, az volt a vágyam, hogy leírjam azt az érzést, amikor az embernek szembe kell néznie azzal, hogy egyszer meg fog halni. Olyan erős bennünk az életösztön, hogy nem nézünk ezzel szembe, és ott állunk felkészületlenül.

* Sok mindent adott és el is vett öntől a betegség. Kapott egy mély témát, egy regényt, de mit vett el?

— Egy nagy anyagot adott, melyet ugyanúgy kell feldolgozni, mint bármi mást, csak nem volt annyi zöldmunka, ahogy a borászatban hívják, hiszen nem kellett utánaolvasnom. A zárójelentésekből és a visszaemlékezésekből elkészítettem a vázlatot, melyet később bővebben kifejtettem. Nem a téma hever az utcán, ahogy mondják, hanem a matéria, és abból alakul ki valami. Nem volt biztos, hogy ebből regény lesz, mert olyan valamit szerettem volna írni, ami nem egynemű a végéig, hanem öt-hat nyelv váltakozik a műben, és képes zaklatni az olvasót. A veszteségre térjünk vissza később, gondolkodni fogok rajta.

* Az Amíg másokkal voltunk című könyvében Jókai, Babits és Bessenyei szerepelnek. Miért pont hármójukra esett a választás?

— Először Babits. Advent környékén az egyetem felé sétáltam, és egyszer csak azt láttam ott, ami régen volt, vagyis a tavat, melyen úszkáltak, korcsolyáztak egykor. Ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy megírom Babitsot, aki két évig tanárként dolgozott Szegeden. Miután megírtam ezt a részt, úgy éreztem, hogy túlságosan happy lett a vége, és ezzel nem voltam megelégedve. Úgy gondoltam, hogy Jókai jó lesz rossznak, merthogy ő bujkált a szabadságharc után, és attól félt, hogy kivégzik. Amikor elmerültem a dologban, és megírtam, akkor jöttem rá, hogy Jókai ebben az időszakban találta ki az összes témáját, melyet később megírt, és ez se lett eléggé szomorú. Ehhez kapcsoltam hozzá Bessenyeit, és ennek sem lett olyan végkimenetele, mint amilyet szerettem volna, mivel azt mondják, hogy Bécsben még nyomtatott könyveket, Magyarországon már nem, de ez nem érdekes, mert az itthon írt munkáit levéltárakban helyezte el, és az volt a nyomtatásnak a megfelelője. Három szomorú élettörténet, viszont nem úgy van, ahogy a Himnusz és a Szózat mondja, hogy „itt élned, halnod kell”, hanem ennél azért összetettebb.

* A harmadik hídban nemcsak a hajléktalansággal foglalkozik, hanem az emigrálással is. Van a regénynek társadalomkritikai vonala?

— Persze, az ember állandóan pöfög magában, és én megpróbálom már írás közben kiirtani magamból a dühöt, amit pedig nem irtottam ki, azt megtette Darvasi László szerkesztőkollégám. Valójában szublimáltam a pöfögést, tehát nem mondtam, hanem megmutattam azt, ami zavar. Van bennem harag, és sajnos nem hiszem azt, hogy a könyveimet elolvasva megváltozik a magas pozíciójú emberek viselkedése.

* Nem is játszott a külföldre költözés gondolatával?

— Nem akarok elmenni, viszont az utóbbi időben egyre gyakrabban megfordul a fejemben. A lányom pszichológusnak tanul Marseille-ben, a kisebbik gyerekem másodikos gimnazista, és Angliába készül, van még egy húsz hónapos kisfiam, akinek szintén azt kívánom, hogy tanuljon meg több nyelven beszélni, és olyan iskolát válasszon, amellyel nem vall szégyent. A rendszerváltáskor kellett volna elmenni.

* Mi kell ahhoz, hogy Szilasi László írni tudjon?

— Az egyetemi oktatás gátolt, ezért okosnak kellett lenni, hogy hogyan is legyen. Az egyetemen van a 20/06-os kutatófülke, ahova bejárok év közben olvasni, anyagot gyűjteni. Az év közbeni tanítási szünetet és a nyarat használom írásra, amikor elvonulok Visegrádra, a megszokott kis fészkembe, és teljes magányban születnek a regények. Bizonyos értelemben nagyon rövid idő alatt írom meg ezeket a könyveket, mindössze néhány hét szükséges, ám akkor ez valóban arról szól, hogy termeled a mennyiséget. Az írást az anyaggyűjtés előzi meg, és időt kell szánni arra is, hogy elfelejtsem az olvasottakat, mert ha rögtön utána leülnék írni, akkor azt rögzíteném, amit elolvastam. Úgy lesz vége az írásnak, hogy azt érzed, hogy már nem tudsz hozzányúlni. Kavarog benned, javítgatsz, és egyszer csak leáll az egész. Azért sem tudom még egyszer elolvasni, mert fogalmam sincs, hogy mi következik.

* Darvasin kívül van-e még valaki, akinek megmutatja a kéziratot? Számít az olvasók véleménye és a kritikai visszhang?

— Az első és a jelenlegi feleségemnek, valamint néhány szegedi barátomnak szoktam megmutatni a kéziratot, akik nem íróemberek, viszont bölcsészkaron végeztek. Darvasin kívül még Németh Gábor véleményét is kikérem, mert fontos az észrevétel egy másik nyelvből. Sok kézen átmegy a szöveg, én termelem ki a mennyiséget, ám sokan dolgoznak rajta.

* Most kell visszatérnünk arra a kérdésre, hogy mit vett el öntől a hirtelen jött agyvérzés?

— Eljutott a tudatomig, hogy sebezhetővé váltam. Nem tudom, hogy ez veszteség-e, de eltűnt a sebezhetetlenségbe vetett hitem. Sokan azt gondolják, hogy örökké fognak élni, de nem, hiszen emberek vagyunk, ezek a feltételek. Ez a helyemre tett, viszont nem akarom azt érezni, hogy a vége felé járok. Nézzük csak meg Nádas Pétert, egy idős ember, akit a munkája konzervál.

* Úgy érzi, hogy a legújabb regényében sikerült átadnia azt az olvasóknak, amit szeretett volna?

— Igen, benne van a számomra nagyon érdekes poétikai tapasztalat, hogy hiába akarsz nagyon őszinte lenni, és hiába vannak ehhez bizonyos eszközeid, az, ami a valóságban történt, néha nem számít. Ha azt írtam volna le, ahogy a dolgok valójában történtek, azt egyfelől nem lehetséges, másfelől pedig a nyelvnek valóban más a rendeltetése. Azt diktálja, hogy azt az igazat mond, ami a nyelvben van. Van egy olyan igazságféle, amely a nyelvben lakik, ezt is meg kellett keresni.