Az idén már a százhetvenedik esztendejére tekint vissza a torontálvásárhelyi református templom. A mai Csongrád-megyéből erre a dél-bánsági szigetre telepített, magyar kálvinista ősök által megálmodott impozáns fehér épületre igazán ráférne már egy nagyobb tetőjavítás, de mindenekelőtt a műemlékké nyilvánítás. Délceg tornya az alábbi gondolatokra késztette a Friss Ujság 1938. augusztus 14-i számának cikkíróját, aki ,,a legmagyarabb bánáti községnek” ,,nagy napjai”-ról elmélkedik Száz éves a debeljácsi református templom címmel:
,,Debeljácsa területén nagyon sok náció megpróbálkozott gyökeret ereszteni, sokan voltak, akik felismerték ennek a földnek Isten áldotta termékeny voltát, de néhány viszontagságos esztendő után bizony mindenki megszökött. Végül 1794-ben mintegy 240 református magyar család telepedett le a mai Debeljácsa területén. És megkezdődött a hősies küzdelem, a mindennapi kenyérért, megindult a grandiózus harc a föld meghóditásáért... A község 1794-ben alakult és a települők már 1838-ban felépitették a hajlékot, ahol összegyülve fohászkodtak a Mindenhatóhoz... Nagyon kevés község dicsekedhet azzal, hogy ilyen hamarosan tudott volna templomot épiteni... Már 1804-ben emeltek hajlékot Istennek. Ez egy kicsike nádfedeles ház volt, azonban ezt az épületet 1830-ban nagy tüzvész elpusztitotta. Igy 1838-ban fektették le a mai templom alapjait, öt évig tartott az épitkezés. A gondnoki számadások szerint 1.158.000 darab tégla van beépitve, ami meg is látszik a templomon, mert a falai, különösen a toronytartó falak várfalnak is beillenének.
Kétségtelenül a legválságosabb időket a helység 1848-ban élte át, amikor itt a déli határőrvidéken a lázadók között egy szigetet képezett a véres lázadás tengerében. Szemere Bertalan 1848 március 28-án egy leiratot intézett a község polgárságához, amelyben a vészes időkben tanusitott vitéz, álhatatos magatartásukat dicséri és egyuttal kilátásba helyezi a jövőre a kormány jóakaratát. Azonban a kilátásba helyezett jóakartu támogatás helyett 1848 szeptember 8-án Knityanin felkelő vezér rátört a községre és azt felperzselte. A lakosság java ugyan elmenekült, de mikor a dulás után visszatértek, csak üszkös gerendákat találtak az egykori otthonuk helyén.
A felkelők még a templomot sem kimélték és azt is kifosztották. Az egyik harang amelyet 1816-ban Debeljácsán öntöttek a szerbiai Visnjicára került. De a forradalmi láz lecsendesülése után visszakapták a debeljácsiak harangjukat, mert a szájhagyomány szerint Visnjica községben járványos betegségek pusztitottak amióta a harang odakerült. Igy maguk a visnjicaiak kérték meg a debeljácsiakat, hogy vigyék haza a harangjukat, mert a hangja nyomán csapás-csapást követ. Vissza is hozták és a régi helyére helyezték és azóta megszakitás nélkül hirdeti az Ur dicséretét. Ezt a harangot még a világháboruban is megkimélték, mint történelmi ereklyét.”
A korabeli cikk magát megevezni nem kívánó írója, vélhetően az ünnepség apropóján, a debeljácsai református keresztyén egyházközségnek az 1890-ben alapított dalárdájáról (első neve: 48-as Polgári Daloskör - a szerző megj.) is mellékel néhánya adatot. A dalárda ugyanis nemcsak dicsőséget szerzett a településnek, hanem a ,,kuruckodó' jelzővel illetett hírnevet is. ,,A kuruckodás különben megmaradt a debeljácsiak sajátossága” - állítja a már idézett szerző. ,,A dalárda agilitása folytán ismerkedik meg a község lakossága a szinpadi irodalom válogatott termékeivel. De talán nem is ez a legfontosabb misszió, hanem az a hatalmas nevelő munka, amellyel megszeretteti a nép gyermekeivel a magyar dalt.” Legkiemelkedőbb vezetője Vitkay Gyula kántortanító volt, akinek emléke előtt tisztelegve az utókor útjára indítja az országhatárokat, sőt kontinenseket is könnyedén átlépegető Vitkay-vetélkedőt, ismertebb nevén a VIVE-t. Hetven évvel ezelőtt Torontálvásárhelyen Gachal János volt a lelkész. Nagy és hivatott szellemi vezér, akit nemcsak az akkori gyülekezet vett körül megkülönböztetett rajongással, hanem karizmatikussága és sorsszerű mártíromsága ma is útmutató csillag. A hetven évvel ezelőtti centenáriumot a krónikás nemcsak ,,Debeljácsa nagy és méltó házi ünnepe”-ként hirdeti, hanem egyben azoknak ,,a szivós és dolgos magyar kezeknek ünnepe”-ként is, ,,amelyek kitartó munkával és lankadatlan kedvvel dolgoznak a szebb és jobb jövő meg alapozásán”.
Az alapkő elhelyezésének százhetvenedik évfordulójáról mi felújítási munkálatokkal kívánunk megemlékezni. Ennyivel mindenképpen tartozunk őseinknek, akik ünnepléseik, de megpróbáltatásaik közepette is tudtak erőt gyűjteni maguknak, hogy Debellács, Debeljácsa, Debelyacsa, Torontálvásárhely - kinek hogy kedvesebb - az elkövetkező századokban is olyan megdönthetetlen és büszke szigete legyen a magyarságnak, mint a múltban volt.
Csendesedjünk el hát önmagunkban - legalább egy fohász erejéig - az ó- és az új esztendő eme választóvonalán. És vigyük személyes imánkat az Úr színe elé, akiben bíztunk eleitől fogva...