A 2013-ban kitört polgárháború miatt az afrikai ország 12 milliós lakossága mérhetetlen szenvedéseken ment keresztül. A harcok, a népirtás és az éhínség következtében becslések szerint 100—400 000 ember halt meg. Legalább 2,5 millióan hagyták el az országot, és 2 milliónál többre tehető a belső menekültek száma. 2017-ben, a szárazság és az éhínség csúcsán, 7 millió ember szorult napi élelmiszersegélyre.

* Hogyan, milyen céllal került Dél-Szudánba?

— A ferences rendnek az egész világon vannak missziós állomásai, melyek közül egyesek jól állnak, mások pedig hiányt szenvednek mind anyagi, mind emberlétszám tekintetében. A Rómában működő központi missziós hivatal az idén a Zágrábi Ferences Rendtartománytól, melybe jómagam is tartozom, két testvért kért, méghozzá három missziós területre: Marokkóba, Kubába és Dél-Szudánba. Én már egy ideje éreztem belülről a vágyat, hogy egyszerű körülmények közt egyszerű embereknek tudjak szolgálni, így most igent mondtam erre a felhívásra. Az angol nyelvterület miatt pedig az afrikai Dél-Szudánra esett a választásom. Természetesen ma már senkit sem küldenek ki csak úgy állandóra, próbaidő nélkül, mely három hónapot foglal magában, és mely idő alatt a jelöltnek lehetősége van a gyakorlatban is megismerkedni egy-egy kultúrával, életkörülményekkel, nehézségekkel, igényekkel, éghajlattal, az ott élő emberekkel. Én most ezt a próbaidőszakomat töltöm ebben az egyenlítőhöz közeli, sajnos sok-sok háborút és fájdalmat megélt országban.

* Hogyan készült fel az útra?

— A készülés egyik fontos lépése a kötelező védőoltásoknak a felvétele volt, mely egy egész hónapig tartott. Kaptam vakcinát sárgaláz, hepatitis A-B, agyhártyagyulladás, tífusz, valamint diftéria ellen. A belépési vízumhoz, melyet szerencsére interneten is el tudtam intézni, kértek még egy meghívólevelet is a helyi misszióból, úgyhogy a dél-szudáni házzal is kapcsolatba kellett lépnem, természetesen angolul. Az angolnyelv-tudásomban még van mit fejlődnöm, úgyhogy a felkészülésem során angolnyelv-leckéket is vettem.

* Mit vitt magával itthonról?

— Nem sok mindent. Dél-Szudánban most a száraz időszak kezdődött el, tehát nagy a hőség, karácsony után már 40 fok körüli a hőmérséklet (árnyékban), így igazából csak nyári holmik kerültek a bőröndömbe, amellett egy-két könyv és egy csomó gyógyszer, Jubában ugyanis a malária elleni gyógyszeren kívül semmilyen más orvosság nem kapható, hiszen eleve állami szinten betegellátó rendszer sincs.

* Milyen gondolatokkal indult az útra?

— Nem sokat gondolkodtam, és semmiféle elvárásaim sem voltak. Igyekeztem magam teljesen az Úrra bízni: az utamat, a biztonságomat, az ottlétemet, a szükségleteimet… Végül az ember mindig az Ő kezében van, a határhelyzetek pedig mindig ezt az Istenre való ráhagyatkozást erősítik. Valahogy abból indultam ki, hogy ha ott élnek testvérek, akinek valószínűleg van tető a fejük felett, és megvan a mindennapi kenyerük is, akkor én miért volnék különb náluk? Miért volnék én az igényeimmel kivétel? Én is tudok egyszerűen élni, sőt, számomra ez vonzó. S valahogy az igazi kérdés sosem az, hogy én miért megyek misszióba, hanem hogy más miért nem megy. Mik azok a gátak, előítéletek, félelmek, az anyagi dolgokhoz való görcsös ragaszkodások, amelyek meggátolják abban, hogy szabadon tudjon igent mondani Istennek e hívására is?

* Mik az első tapasztalatai?

— Az ittenieket nagyon megviselték a háború rémségei, a szegénység és a nélkülözés, így sajnos nem túl sok mosolygós arcot lehet látni. A nyomor hatalmas, magában a fővárosban, ahol a missziónk is van, az emberek kis sárkunyhókban élnek (vidéken még ennél is rosszabb a helyzet), áram- és vízszolgáltatás nélkül. Nekünk a háztetőnkön vannak napelemeink, melyek segítségével a legfontosabb dolgokra azért jut áram, a vizet pedig, mint mindenkinek, vennünk kell. Mivel Dél-Szudán néhány éve a muszlim Szudántól vált le, az itteni hivatalos beszélt nyelv az arab, mely mellett minden törzs a maga nyelvét is beszéli, a fiatalok meg már angolul is tudnak. Egy egységes nyelv nélkül elég nehéz szót érteni velük nemcsak az idegeneknek, hanem nekik is egymás között.

* Mekkora hívő közösségről beszélhetünk?

— Dél-Szudán keresztény állam, többségében katolikus hívekkel. De vannak muszlimok és animisták is. Az országban körülbelül ötven szerzetesrend tevékenykedik. Némelyek iskolákat, mások kórházakat működtetnek. Ismét mások pedig vagy mesterségekre, vagy földművelésre tanítják a helyieket. Mi a fővárosban, Jubában egy plébániát tartunk fenn. A helyi templomban vasárnap két mise van, természetesen rengeteg emberrel. De a hívek közül nem mindenki jön ide, hanem mi megyünk városszerte még öt helyre más-más kápolnákba misézni. Ezenkívül egy 35 000-es menekülttábort és egy árvaházat is mi látunk el.

* Mi a közös, illetve mi az eltérő bennük és bennünk?

— Az itteni hívek a szentmisére valóban ünnepelni jönnek. Az Úrral való találkozásra rászánják az időt, felkészültek, összeszedettek, és a mély szegénységük ellenére a legszebb ünnepi ruhájukat veszik fel. A nagy melegben a férfiak mind cipőben, hosszú nadrágban és vasalt ingben érkeznek. Rengeteg gyerek és fiatal van, mindenki énekel. Érződik, hogy számukra megtiszteltetés, hogy eljöhetnek a szentmisére.

* Hol lakik, mit eszik, kikkel tölti az idejét?

— A rendházban jelenleg hárman vagyunk papok, rajtunk kívül van még három növendék és két szerzetesnővér is, akiknek a háza a közelben még épülőfélben van, s amíg el nem készül, itt laknak velünk — úgyhogy elég szép a közösségünk. A növendékek a koronavírus miatt rekedtek otthon, majd csak januárban tudnak elutazni a környező országokba, ahol a teológiai tanulmányaikat végzik. Januárban két vietnámi testvérrel fog bővülni a közösségünk. A házban egy helyi néni főz, természetesen saját receptek szerint, hús nélkül, nagyon egyszerű, ám finom ételeket.

* Milyenek voltak így az ünnepek?

— Itt a nagy melegben nem tapasztaltunk adventi hangulatot, legalábbis nem olyat, amilyenhez mi, európaiak szoktunk. Nem volt karácsonyfa, sem hajnali misék, és habár a külsőségek másmilyenek, azért itt is volt karácsony, s Isten testet öltésének a titka ugyanúgy megérinti az embert, mint bárhol máshol.

* Meddig marad, és utána visszatér-e Szabadkára?

— A próbaidőm március 10-én jár le, utána visszatérek Szabadkára, ahol lesz időm eldönteni, hogy kérem-e majd a Dél-Szudánban való helyezésemet, vagy sem.

* Ha jól emlékszem, nem ez az első útja. Hol járt még ferencesként?

– A mi rendtartományunknak Ausztráliában, Sydney-ben van három háza, az ottani horvát közösség részére. Két ízben voltam ott helyettesíteni, de egészen más körülmények között.

* Az új évre milyen üzenetet fogalmazna meg az itthoniaknak?

— Nem sok kell az ember boldogságához. Kérjük az Urat, hogy szabadítson meg bennünket a felesleges dolgoktól, elvárásainktól, melyek oly sokszor terhelnek le bennünket. Aztán előbb-utóbb, a Szentlélek segítségével magunkhoz térve, kirajzolódik előttünk a sok-sok mindenen túl, hogy mi is valójában a legfontosabb — maga az Isten!