A beszélgetést Szatmári Lili szavalata nyitotta, aki Anna Körhinta című versét adta elő. Ha már Topolyán ültünk, a várossal, Anna kedvenc helyeivel kezdődött a beszélgetés.

— Azt várom legjobban, hogy kimehessek a szántóföldre. Ott laktam nagyon közel, a Moravicai úton, és számomra megnyugtató ide kimenni. Sehol nem akkora az égbolt, mint ott. Emellett megfordulok még a Nyugati temetőben, az óriási gesztenyefáknál, a tónál is szeretek lenni, s a városközpontban — sorolta Anna. Elmondta még, hogy hosszú időbe tellett, mire elkezdte magát Magyarországon otthon érezni, azaz már nem ijedt kisebbségiként viselkedni, aki megpróbál minél kevesebb vizet zavarni. — Ha visszajövök, azzal szembesülök, hogy megint elkezdek halkabb lenni. Viszont külföldön találékonyabbak vagyunk mi, kisebbségiek, mint mások. Rugalmasabbak vagyunk, könnyebben kapcsolunk át más nyelvre, kultúrára, szokásokra. S ez nem elhanyagolható tényező, sőt. Manapság már el is várják ezt az embertől.

Annának polgári munkája is van, hetedik éve a Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnázium pszichológusa, ahol traumatizált, nehéz sorsú fiatalokkal vagy mélyszegénységből jövő, rossz társadalmi helyzetben élő szülők gyermekeivel, illetve olyanokkal foglalkozik, akik nevelőotthonban élnek, de tanulnak itt hiperaktív diákok, és vannak autisták is.

— Alkalmazkodni kell a gyerekekhez. A pszichológusi munkában fontos, hogy át tudjuk érezni a másik helyzetét. Sokszor megterhelő, mert ezeket a dolgokat nem jó hazavinni. S a gyerekek mesélnek. Küzd az ember, hogy hol húzza meg a határt. Vannak pszichológuscsoportok, oda járunk mi, iskolapszichológusok is, és jól kipanaszkodjuk magunkat. Fáradunk, hiszen emberből vagyunk mi is. Egy erdőn keresztül megy a busz a munkahelyemre, az erdőig a saját problémáimon gondolkodom, majd az erdőn át csak nézem az erdőt, s amikor átérek, onnantól csak az iskolára koncentrálok. Jó, hogy van egy polgári szakmám, mert lehet, hogy egy elszállt költő lennék, elveszíteném a kapcsolatot a realitással, így viszont napi több órában mások életével foglalkozom, s ez visszarángat a valóságba.

A beszélgetés során szó esett még az agresszióról, az alkoholizmusról, a gyászfeldolgozás metódusairól s Anna költői nyelvezetéről is.

— Ritkán olvasom vissza a könyveimet. Szerintem akkor jó egy szöveg, ha mindenki érti. Az érzelmek a fontosak, a nyelv csak egy csatorna.

Ma mutatják be az Újvidéki Színházban az ötödik drámáját, ez a Láthatatlan kölykök, melyet Lénárd Róbert rendezett.

— Közös szerelemgyerek, szerelemgyerekeink ezek Lénárd Robival. Egyszer régen mondtam neki, hogy kellene egy musicalt csinálni a világban kallódó gyerekekről. Ő el is kezdett keresgélni, aztán ez abbamaradt, s az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat kapcsán újra megkeresett, hogy a színház nőktől szeretne kortárs drámát, mely naprakész témával foglalkozik, így azt mondtam, csináljuk. Ez egy nehéz téma, jól bele kellett mászni mindkettőnknek. Lehet, hogy szomorkásra sikerült, de remélem, a közönség szeretni fogja.

Az est végén Anna dedikálta a Háttal a napnak című kötetét.