* Másmilyen itthon játszani?

— A legutóbbi itthoni koncertkörutam az egyik legszebb emlékem. Egy számomra nagyon kedves műsorral léptem fel, jó zongorákon, nagyszerű közönségnek, ráadásul a szervezéssel is meg voltam elégedve. A mostani szereplés azért is kihívás, mert nemcsak zongorázom, hanem Fekete J. József is beszélget velem. Ilyesmiben még nem volt részem, annak ellenére, hogy szeretek beszélni a koncerteken, néha a darabokról, máskor csak a zeneszerzőkről. Az itthoni fellépések tehát mindig kedvesek számomra, szeretem az itthoni hallgatóságot. Ezt a közönséget ismertem meg elsőként, innen indult a pályám, itt léptem fel először. Természetesen sokszor nehéz úgy játszanom, hogy közben a nézők között ott ül a családom, az ismerőseim — ez nagy felelősség. Ritkán járok haza, nem lépek itt fel gyakran, csupán három-négy évente, ami kevés. Talán többször kellene, éppen ezekért a kölcsönhatásokért.

* Kik/melyek voltak a meghatározó tanító(k) művészek, személyiségek és művek, illetve mely helyszínek hatottak rád a csaknem harmincéves pályafutásod során?

— Édesanyám volt az egyik legmeghatározóbb egyéniség, neki köszönhetem az abszolút hallásomat — mellyel csak minden tízezredik ember büszkélkedhet, és négy-hat éves kor között alakul ki a sok zenehallgatás folytán. Imádtam zenét hallgatni, és ez az ő hatása volt. Jobban szerettem a zenét a rajzfilmnél, játéknak fogtam fel, és számomra természetes volt, mondjuk, Bach vagy mások műveit hallgatni. Ez a szokásom mindmáig megmaradt. Az igazán szakmai alapokat Dundjerov Milica tanárnőnek köszönhetem, ő volt az első zongoratanárom — a budapesti akadémián diplomázott, tehát már akkor megismertem a Liszt-tradíciót. Emlékszem, nagynénim — aki a bécsi konzervatóriumban végzett zongora szakon — megkérdezte, melyik a kedvenc művem. Nagyon elcsodálkozott, amikor Bartók harmadik zongoraversenyét emeltem ki. Azt mondta, hogy tizenkét éves korban a gyerekek ezt még nem értik, de én szerelmes voltam minden hangjába, ismertem minden szólamát. Úgy érzem, ekkor indultam el a jó irányba, hiszen Bartók utolsó műve az egyik legmélyebb, leggyönyörűbb zene a világon. Azóta csak a jó zene érdekel, az igazi mélységek. Nagyon szeretem a szabadkai városháza dísztermét. Ott volt az első jelentős sikerem. Sokszor elképzelem, hogyan szólna ott az éppen akkor készülő darab. Természetesen tanáraimtól is sokat tanultam. Szerencsém volt, a legjobbakhoz kerültem, és büszkén mondhatom, hogy a tanári „vonalat” vissza tudom vezetni Liszt Ferenchez.

* Európa, Ázsia, Dél-Amerika és az Egyesült Államok hangversenytermei, kamarazenei estek, nemzetközi zongoraversenyek zsűrizése, kortárs spanyol zeneszerzők műveit tartalmazó CD megjelentetése, és sorolhatnánk a pályád fordulóit, melyekhez jelentős pedagógiai tevékenység is társul. Kik a diákjaid, és hogyan folyik a zeneművészeti oktatás?

— Köszönöm, hogy felhoztad a kamarazenét, egyre jobban foglalkoztat ugyanis. Mindig is imádtam. Jó zenéket játszom jó zenészekkel, ez a zenészember számára a legérdekesebb és a legélvezetesebb terület. Érdekes, hogy ebben a műfajban itthon még nem léptem közönség elé, azt hiszem, ez lesz a következő cél. A pedagógia szót nem szeretem, hiszen a pedagógia éppen a művész és a művészet ellen irányul. Soha nem felejtem el, amikor Molcer Mátyás az egyik órán — tizenegy éves lehettem — meghallgatta a darabot, rám nézett, és ezt mondta: „István, soha ne feledd, a pedagógia megöli a művészetet.” Akkor még persze nem értettem. Később olvastam valahol, hogy Szvjatoszlav Richter, a XX. század talán legnagyobb zongoraművésze is ezt vallotta, és azóta magam is rájöttem, miért mondta ezt a tanárom. Liszt nem volt pedagógus, ő csak a mélységről és a tartalomról beszélt, illetve nem is beszélt sokat, hanem eljátszotta a darabot, a diák pedig vagy megértette, vagy nem. A mai pedagógia azért „gyilkol”, mert az oktatási rendszer uniformizálja a zenészeket, egy jó előadónak azonban valójában csak az alapok elsajátítására van szüksége, minden egyéb ott van benne, csak ki kell bontania, mint az ajándékot a karácsonyfa alatt. Ezt próbálom megvalósítani a diákjaimmal, kedvező visszajelzések is vannak, hiszen a tanítványaim elismerésekkel, sok díjjal térnek vissza a nemzetközi versenyekről. Ezt folytatni fogom, nem is tudom másképpen elképzelni. Nem vagyok tehát pedagógus, ha úgy érezném, azzá váltam, azonnal abbahagynám a tanítást.

* Mely szerzők műveit eljátszani a legnagyobb kihívás számodra, illetve hogyan készülsz fel egy-egy koncertre?

— A legnagyobb kihívás, a legjobb, az abszolút érték számomra Johann Sebastian Bach zenéje, és ezt kiterjeszteném a társművészetekre is. Zenéje a legértékesebb örökség minden művészetben, minden téren, minden értelemben. Egy koncertre való felkészülés rengeteg munkával jár, nem szabad küzdelemnek lennie, mert akkor érezni lehet majd az „izzadságszagot”. Az én esetemben nem is az, hiszen általában magam választom ki a műsorban elhangzó zeneszámokat, és nem is játszom olyasmit, ami nem az én világom. Természetesen minden koncert egy újabb kihívás, egy új kockázat. Soha nem tudunk úgy eljátszani egy művet, hogy ne érezzük: „jaj, mi lesz ma”, még akkor sem, ha már harminc-negyven koncerten előadtuk. Érdekes, kiszámíthatatlan dolog ez a színpadosdi. Amikor leülsz mások elé játszani, soha nem tudod, mi fog történni. Ennek is van egy varázsa, de ezen az ingoványos talajon csak a sok gyakorlás és a zene iránti végtelen szeretetem, tisztelem tud átvezetni.

* Egyszer azt nyilatkoztad, megszállottnak kell lenni, a zenében élsz, a művek választanak ki és formálnak téged. Mi jelenleg a legnagyobb zenei szerelem, és miért éppen az?

– Mint említettem, Bach. Zenéje az ember legmélyebb érzéseit, vonásait, tulajdonságait, sorsát hordozza magában, engem ez ragad meg benne. Bach mélyen vallásos ember volt, ez természetesen munkásságában is jelen van. Nincs egy olyan műve sem, amely kevésbé sikerült volna, az összes fennmaradt alkotása mestermű, tökéletes — minden szempontból. Ez más zeneszerzőkről nem mondható el: vannak jobb és gyengébb szerzeményeik. Ez az univerzális perfekció felülmúlhatatlan, és ez áll a legközelebb a természet tökéletességéhez, avagy Istenhez.

* Szeptember 9-én a zombori Berta Ferenc Zsebszínház Találkozások rendezvényének keretében koncertezel. Mit választottál, illetve milyen darab(ok) választott(ak) ki erre az alkalomra?

— Bachot most nem tűztem műsorra. Az utóbbi időben szeretem az ösztönös, kötetlen program-összeállítást, amikor csak tehetem, így lépek ki a közönség elé. A nézők sem szeretik a hivatalos dolgokat — ez sajnos nem mindig kerülhető el, de itt most így lesz. Számomra kedves darabokat fogok játszani, Chopin, Liszt és Brahms műveit.