* Már jó néhány éve, hogy Szegedre költöztél, és itt hagytad a KDSZ társulatát. Most hogyan érzed magad a bőrödben?

— Jól vagyok, köszönöm szépen. Most nyílt meg Újvidéken a Savez Udruženja Likovnih Umetnika Vojvodine galériában Pero válogatott installációinak kiállítása (Metanoia Lomtár), mely december 14-éig látogatható. Nemrég vendégszerepeltünk a Desiré fesztiválon, és hamarosan újra erre járunk, Nagybecskereken játsszuk ugyanis a Jég-doktrínákat január 27-én.

* Filozófiára iratkoztál be nem sokkal ezután, miért érezted ennek szükségét?

— A filozófia iránti kíváncsiság vezérelt. Például Kierkegaard írásait a kosztolányis évek alatt fedeztem fel, és nagy hatással voltak rám. Az élet vagy-vagy horizontján minden pillanatban dönteni kell. A pillanat súlyának tudatosítása, annak megragadhatatlanságának ténye, miközben csak az itt és most adatik meg, minden más a múlté, a jövő pedig nem létezik. Tehát csak a pillanat van. A színház pedig nem más, mint a pillanat művészete. Egyszerű kérdések foglalkoztatnak, melyekre kimerítő válasz talán nem is létezik, de minden erőmmel igyekszem ehhez közelebb kerülni. A filozófia és a színház által is.

* A Metanoia Artopédia csapatának oszlopos tagja vagy. Főszereplő, társalkotó, valamint a menedzseri teendőket is te végzed, ha jól tudom. Mennyire nehéz adminisztratív munkatársnak is lenni, és színésznőnek is?

— Nem könnyű, és nem is szeretem csinálni. Sokszor mérgelődöm — ha jobb formában vagyok, akkor pedig jót szórakozom — a fölöslegesnek és értelmetlennek tűnő procedúrákon. Például ahhoz, hogy a Desirén vendégszerepelhessünk, szükségünk volt ATA-igazolványra. A határon az igazolvány ügyében eljáró képviselő a Metanoia rendezője, akit — az előírások szerint — a színház igazgatójának kell kijelölnie erre aláírással, pecsétes papirossal. A muris ebben tehát éppen az, hogy Perónak kell hivatalosan megbíznia önmagát arra, hogy eljárhasson. Vagy egy másik példa: egy számlát az elszámolásnál azért küldtek vissza, mert annak kiállítója a törpefenyő latin nevét tüntette fel, ám a gépezet nem segített sem önmagának, sem nekünk azzal, hogy „kiguglizza” a magyar nevét. Több hónapos levélváltás után a helyzetet végül úgy oldottam meg, hogy a számlára kézzel is ráírtam: törpefenyő. Viszont örülök, hogy ebbe is beletanultam. Nehezebb pillanataimban Kafkára gondolok, aki ebből az önmagát fölemésztő gépezetből merítette inspirációját. A PR-os ügymeneteket is tanulom, noha számomra ez már bonyolultabb. Régebben annál rosszabbat nem is tudtam elképzelni, mint amikor az ember „önmagát” menedzseli. Tartott ez egészen addig, amíg el nem olvastam Isadora Duncan emlékiratait. Őt a táncába való hite és az iránta érzett szenvedélye irányította, amikor színházi igazgatókat vagy potenciális mecénásokat próbált meggyőzni arról, hogy támogassák a művészetét. Az messze nem az önmagaságról szólt, hanem egy szilárd, kimeríthetetlen — tudatos és tudaton „felüli” — meggyőződésről. Lenyűgöz, milyen tisztán/sebezhetően és milyen bátran állt ki a táncáért. A mindennapi ügyintézés természetesen a színészi feladataimat is befolyásolja. Bevallom, sokszor egészen addig a pillanatig, amíg a nézők nem kezdenek beszivárogni az előadásra, szervezőként, kellékesként, ügyintézőként, sofőrként vagy éppen ki tudja, miként gondolkodom, cselekszem. Amikor viszont elindul az előadás, minden megszűnik, és ama bizonyos „ugrás” után teljesen más dimenziók nyílnak meg. Ez persze csak úgy és akkor jöhet létre, ha az általam alakított karakterekről/lényekről a mindennapokban sem feledkezem meg, hanem folyamatosan ismerkedem velük. Várom, hogy az aktuális előadáson milyen meglepetéssel állnak elő. 

* Művészként melyek azok a témák, amelyek foglalkoztatnak, illetve melyik az a színházi nyelv, amelyet szívesen beszélsz?

— Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki rám ezt mondja. Ha annyi művész lenne a világon, mint amennyiről azt mondják, illetve akik önmagukról azt állítják, akkor most egy sokkal szebb világban kellene élnünk. Emberi lényként foglalkoztat mindaz, ami közelebb visz az élet/létezés kiteljesedéséhez. Nem tudok nem gondolni arra, hogy ebben a pillanatban hány hajléktalan éhezik, fagyoskodik az utcán, vagy arra, hogy milyen irreális renket hoznak ezzel kapcsolatban a parlamentben, mint legutóbb is (most már börtön fenyeget mindenkit, aki az utcákat, tereket életvitelszerűen használja). Megrendítő, hogy keresztény értékekre hivatkozva mi minden történhet meg. Azzal a hintéssel sem tudok mit kezdeni, hogy valaki attól fél, hogy valakik miatt, akik nincsenek itt, „elveszítheti a kultúráját”. Ha kultúránk valóban a keresztény értékekben gyökerezik, akkor nem a félelemnek, hanem a könyörületnek volna itt helye. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, nemde? Kiráz a hideg, amikor valaki felsőbbrendűnek képzeli magát… A Szabadkán talált Angyal nevű kutyusom február 5-én ment el. Bár halálát nem sikerült feldolgoznom, mégis egy másik segítségre szoruló kutyusnak szerettem volna otthont nyújtani. Rátaláltam a Facebookon az Altatásveszélyben lévő hódmezővásárhelyi gazdikeresők nevű oldalra, és egy öt hónapos, legyengült kutyust választottam ki. A gyepmesteri telep állatorvosától ott és akkor megkérdeztem, hogy milyen intézkedésre lesz szükség ahhoz, hogy a kutyus útlevelet kaphasson. Furcsán nézett rám, mintha valami nagyon abszurd dolgot kérdeztem volna. Az állat maradjon állat, mondta. Már enyhébb fokozatú paradicsomi állapotok közepette is megadtam volna magam egy ilyen kijelentés hallatán, ám a jelen körülmények ismeretében az együttérző emberállat bennem csupán annyit fűzhet hozzá ehhez, hogy: tetszik tudni, doktoruram, majd ha az ember embersége ott lesz. Hiszen éppen ő az, aki a felemlegetett állattal ellentétben úgy formálta át környezetét, hogy azzal nem is csak a saját, de a Föld összes élőlényének életterét és életét fenyegeti. A sintértelepről kihozott kiskutyám egyetlenegy napot volt velem, kiderült ugyanis, hogy parvovírusos. Mimóza ugyanolyan méltósággal ment el, ahogyan Angyal is. Varga Szűcs Dóra barátnőm és metanoiás csapattársam, hogy megvigasztaljon, ajándékba hozta a négylábú Sir Lancelotot, akiről az előző gazdija lemondott. Lanci is itt volt a Desirén, és nagyon élvezte.

* Nem hiányzik, hogy másik csapattal, társulattal, színházzal is dolgozz?

— Erre a kérdésre nem tudom, lehet-e jól válaszolni. Ha azt mondom, hiányzik, akkor ebből arra lehetne következtetni, hogy a Metanoia Artopédia valamit nélkülöz, vagy pedig valamit nem tud, amire nekem szükségem van. Ha viszont azt mondom, nem, akkor az egyfelől gőgös/rossz értelemben vett magabiztosság, másfelől meg túlságosan zárkózott attitűdre vallana, ami kizárja az újabb találkozások lehetőségét. A Metanoia Artopédia nem munkahely, hanem egy olyan emberekből álló közösség, akiket valami arra késztet, hogy együtt alkossanak. Ahhoz, hogy ez létezhessen, természetesen szükség van egy karizmatikus és magával ragadó egyéniségre, aki ezeket az erőket egyesíti. Perovics Zoltán 1990-ben alapította meg ezt a színházat, mely azóta is töretlenül működik. Szerencsésnek és áldottnak érzem magam, hogy a tagja lehetek. 

* Hogyan alakul a következő éved?

— A színház mellett a disszertációmra koncentrálok, melynek középpontjában az artaud-i kegyetlen színház áll. Az artaud-i tiszta jelenlétben az élet és a színház eggyé válhat, illetve megismételhetetlen egyszeriségében meg is mutatkozhat. Artaud szerint az élet az a „törékeny és lebegő mag”, amely túlmutat az egyénin, az egyediségen, az individuumon. Az anyagtalan, láthatatlan egyetemesség a szertartás, a „mágikus tett” eredményeként megmutatkozik, mígnem végül a meghatározhatatlan egy az univerzális Egynek adja át a helyét. Az artaud–i rítus vagy beavatás a pillanat műve. Csak a befogadótól függ, hogy azt a bizonyos pillanatot elraktározza-e, vagy hagyja magát eltéríteni az előtte és utána következő pillanatok rengetegében.