— Amióta megnősültem, azóta filozófiai gondolataim támadnak, pedig nem házasodtam korán — mondja nevetve a jó humorú beszélgetőtárs. — Elmúltam harmincéves, amikor egyik napról a másikra meghoztam a döntést: igenis, mi ketten alkothatunk egy egészet, minden jel erre mutat. Pedig gyermekkorom óta ismerem a feleségem, aki akkor a „testvérem” volt. No, ezt egy kicsit meg kell magyarázni. Engem ugyanis az anyám kétéves babaként vitt a második házasságába. A férje öreglegény volt, az egybekelésük után mindjárt a nevére vett, és úgy nőttem fel, hogy azt hittem, ő az apám. Hihetetlenül jó kapcsolatunk volt, nemcsak szeretett, hanem okosan is nevelt — azt hiszem, már tízéves koromban megértettem sok mindent, amit mások még felnőttkorukban sem. Anyám hirtelen halt meg, én akkor az elemi iskola második osztályát fejeztem be. Mivel nem volt a környéken rokonunk, apám otthagyta az állami munkahelyét, hogy gondoskodjon rólam. Alkalmi munkákból tartott el kettőnket. De nagyon nehezen viselte a magányt, és a kötelezettségeket sem tudta mindig idejében, megfelelő módon elvégezni. Hát anya halála után egy évvel újra megnősült.

Nekem apám sosem mesélt a gonosz mostoháról, így a kezdet kezdetén úgy fogadtam el a feleségét, mint egy olyan rokont, aki majd segít nekünk az életben. Valóban jóindulatú, szorgalmas asszony volt, aki az első házasságából egy ötéves kislányt hozott magával. Furcsa egy lány volt, dús, nagyon göndör hajjal, melyet sosem engedett igazából kifésülni. Így mindig úgy festett, mintha egy viharerejű szél kuszálta volna össze a fürtjeit. Okos volt, és öntudatos, ha úgy érezte, hogy igaza van, ezért nemcsak az anyjával, de apámmal, velem is mindig harcolt. Engem eleinte csak méregetett, nem fogadott azonnal a bizalmába. Én sem sokat törtem magam, idegesített a kis okoskodó „pisis”. Érdekes, hogy ettől függetlenül kifogástalanul működött a család. Mindenki igyekezett tiszteletben tartani a másikat, és azt is gyorsan megtanultuk, hogyan kell sok mindent tolerálni ahhoz, hogy nyugalom uralkodjon.

Észrevettem, hogy lassan ugyan, de szemrevaló kisnagylánnyá válik. És ahogy múlt az idő, egyre többet bámultam rá minden ok nélkül. Ha ezen rajtakapott, mindig tett valamilyen epés megjegyzést, melytől én rendre szégyenkezve vonultam el. Apám vette először észre a „kémiát” köztünk, és elhívott a gyümölcsösbe egy beszélgetésre. Azt hiszem, ezt leginkább azért tette, hogy elkerüljük a szóbeszédet, mely szerint a fiú beleszeretett a féltestvérébe. Persze ez így nem volt igaz, de hogy egy családban éltünk, az tény volt, a környezetünk szerint pedig féltestvérnek számítottunk, tehát másféle kapcsolat nem alakulhatott ki köztünk. Az igazat megvallva, én azt sem tudtam, hogy tetszem-e neki egyáltalán, mert erről sosem beszéltünk. Bevonultam katonának, majd miután leszereltem, azt mondtam otthon, hogy a városban maradok, és munkába állok. Nem tudtam, mi mást tehetnék, hiszen fogalmam sem volt arról, mi történt az egy év alatt, amíg katona voltam. Apám szerint a „húgom” inkább traktort vezetett meg herét kaszált, mint hogy diszkóba járt volna. De én úgy éreztem, tisztes távolságban kell lennem, hogy ne idegesítsem őt. Nem beszéltük meg egymással, de mindketten egyfajta lesállásba helyezkedtünk, vártuk, mit csinál a másik. Így múltak az évek anélkül, hogy közelebb kerültünk volna. Néha hétvégeken, jeles ünnepeken mindannyian otthon voltunk, és én minden alkalommal kerestem a választ, vajon ő-e a másik felem.

Egy alkalommal az apám valamilyen hivatalos ügy miatt jött a városba, és néhány üveg hideg sör mellett felbátorított, hogy tegyem meg a szükséges lépést, ha pedig falba ütközöm, hát legalább tudni fogom, hogy tovább kell keresnem a párom. Még ma is röstellem az esetlenségemet, ezért nem mesélem el, hogyan kérdeztem meg a „testvéremet”, minek is tart engem valójában. Több mint húsz év után akkor láttam először komolynak, még könnycseppek is csillogtak a szemében. Elmondtam neki a beszélgetés kezdetén említett ősi igazságot és azt is, hogy én már jó ideje tudom, hogy mi összetartozunk. Tudja, mit válaszolt erre? Szerencse, hogy nem vártad meg az ötvenedik születésnapodat, mert akkor bizony kevés időnk maradt volna arra, hogy örüljünk egymásnak. Látja, én élő példája vagyok annak, hogy a szerelem nem mindig találja meg az embert első látásra. De az a fontos, hogy megtalálja. És ami még fontosabb, hogy sokáig, az életünk végéig tartson. Azt hiszem, mi a feleségemmel jó úton haladunk, hogy a házasságunk példás legyen. És ezzel még a két kisfiam is egyetért, pedig velük nem könnyű közös nevezőre jutni.

Illusztráció (Pixabay.com)