Éppen zumbázni indultam a barátnőmmel, a pótanyáméktól bicikliztem a sugárúton a Mladost irányába, amikor egy éppen leparkoló autóból kiszállt egy nő, és lecsapott a kocsiajtóval a bringámról.
Métereket csúsztam az aszfalton a múzeum felé, magam is meglepődtem, hogy fel tudok kelni. A nő döbbenten nézett. Meg volt rémülve, zavartan mentegetőzött, miközben a járda felé bicegtem. Csak akkor eszmélt fel, amikor megkértem, tolja fel a bicajomat mellém, és a táskámat is kapja fel. A távolban autó tűnt fel, menteni kellett a menthetőt.
Aztán kitört belőlem a sírás, megállíthatatlanul. Elsőként Anit hívtam fel, akivel zumbázni készültünk. Máris ugrok a kocsiba, jövök — mondta. A nő közben nem tágított mellőlem, bemutatkozott, elkérte a telefonszámom, megadta a sajátját, felajánlotta, hogy elvisz orvoshoz vagy haza, ahová csak akarom (de nem akartam menni sehová, csak Ani érkezne meg mielőbb). Hamarosan kiderült, hasonló korú fia van, mint nekem. Hívjuk ki a rendőrséget, ajánlotta, de én azt sem akartam, hiszen őt is ugyanúgy várja haza a gyereke, mint engem (csúszás közben végig Levente járt az eszemben, úristen, mi lesz vele, ha...). Aztán végre megjött Ani, kiegyenesítette a bicajkormányomat, áttámogatott a legközelebbi padra, zsebkendőket nyújtott a kezembe, a fiammal is beszéltem, őt egy telefonhívás után elvitte a világ legjobb (egykori) szomszédasszonya, Levente legjobb barátjának az anyukája magukhoz éjszakára, és nemsokára megérkezett a párom is, a legnyugodtabb és legmegbízhatóbb ember, akit valaha ismertem, majd hamarosan a lehető legjobb helyen voltam, pánikmentesen, forró teával a kezemben és vacsorával az ölemben. És a sorból a pótanyámat sem hagyhatom ki, aki legkisebb lánya lakodalmára készülődve is milliószor hívott az elkövetkező napokban, jött, amikor kellett, és vitt, amikor kellett, meghallgatott, vég nélkül. Levente nagybátyját és anyukámat is köszönet illeti.
Másnap mégis a kórházban kötöttem ki (újabb köszönet Editnek, aki azóta is gondozza a kutyámat, Játékot), ahová hivatalból kihívták a rendőrséget, jegyzőkönyv, majd vizsgálat, ez a sorrend, fájdalomcsillapító, majd tíz nap múlva longetta, háziorvos és kórház minden mennyiségben, jobbára kedves nővérek és orvosok egy-egy lepukkant vagy éppen nemrég felújított épületben. Ez a történet mégsem az egészségügyről szól, még csak nem is a közlekedésről és arról, hogy egy pillanat mennyi mindent képes megváltoztatni.
Ez a történet az emberekről szól, akik napról napra megmutatják, bebizonyítják, az élet milyen csodálatos.