Az 1997-ben védelem alá helyezett épület még a jelenlegi omladozó állapotában is annyira fenséges, hogy könnyen elképzelhetjük, milyen különleges lehetett fénykorában. Habár tábla jelzi a veszélyt és a látogatás tilalmát, ottjártunkkor sem mi voltunk az egyetlen kíváncsiskodók. A poros, piszkos termekben hangoskodó fiatalok fényképezkedtek, és éppen távozni készültünk, amikor egy apuka érkezett a kisfiával. Sajnos a sok szétdobált szemét és a falakon éktelenkedő graffitik is a felelőtlen, nemtörődöm emberek gyakori jelenlétére utalnak.

Első utam nem a bejárathoz, hanem az objektum őrzőjéhez, az oldalsó homlokzat csúcsán trónoló, kiterjesztett szárnyú turulmadárhoz vezetett — be kell vallanom, valamiféle megmagyarázhatatlan vonzalommal bírok a turulmadarak iránt. Számos fotó elkészítése után a letaposott drótkerítésen át közelítettük meg a kétlépcsős főbejáratot. Közben a figyelmünket a cseppet sem elhanyagolható részletek, a díszítőmotívumok keltették fel, melyek többsége — valami csoda folytán — épségben megmaradt. Az oszlopokon lévő virágok, a boltíves ablakok fölött kukucskáló angyalkák, a vízköpők… Egyes termekben a falak kékje és rózsaszínje annyira élénk, mintha nemrégiben meszelték volna.

Lássuk, hogyan alakult ennek a jobb sorsra és nagyobb megbecsülésre érdemes épületnek a története a virágkorától napjainkig.    

1839-ben az apatini származású Csík József cementgyárat alapított Belcsényen. A Tarcal-hegységből kinyerhető márgát — a cementipar alapanyagát — Clark Ádám kezdeményezésére a budapesti Széchenyi lánchíd megépítéséhez is használták. A cementet hajón szállították fel a Dunán a munkálatok helyszínére.

A kastélyt 1898-ban emelték Spitzer Edének, a cementgyár társtulajdonosának a megrendelésére. Tervezését a kor legnevesebb építészére, a magyar Országházat is megálmodó Steindl Imrére (1839—1902) bízta. A későbbi felújítása és átépítése Alpár Ignác (1855—1928) magyar műépítész, Steindl-tanítvány nevéhez fűződik.

A Spitzer család egykori kastélyán az eklektikus stílusjegyek érvényesülnek. Belső díszítésében a magyar virágmotívumok kerültek előtérbe, a kandallót Zsolnay kerámia, a falakat gipsz- és faelemek ékesítették.

A II. világháború után előbb kórházként használták, majd a hadiárváknak adott otthont. Később a helyi önkormányzat könyvtárat, zeneiskolát, rádióállomást működtetett benne, sőt, étteremként is funkcionált. Mindezt szinte el sem tudjuk képzelni most, amikor az enyészet és az emberi barbárság pusztítását szemléljük.  

A Szerb Köztársaság kormánya 1997-ben hozott döntése értelmében a kastélyt kulturális műemlékké nyilvánították, és a Tartományi Műemlékvédelmi Intézet fennhatósága alá került. Ezután meghatározták az intézkedéseket az épület karbantartására, ezek azonban nem valósultak meg, illetve néhány évvel ezelőtt rendbe hozatták a tetőszerkezetet, amivel az objektum megóvható a folyamatos beázásoktól. Azt is el kell mondani, hogy 2004-ben a lakosság összefogásával a mennyezet újult meg.

Ezek az apró lépések is fontosak, de természetesen mindenki abban reménykedik, hogy előbb-utóbb a teljes tatarozás is megvalósulhat. Hogy végre megszűnjön a több mint negyed évszázada tartó elhagyatottság állapota.

A turulmadár addig is bizakodva tekint le az arra járókra, hátha közöttük van a kastély megmentője!