Megindulunk egy meredek lépcsőn a műtermébe. A padlásra. Mert ott van meleg — mondja. Képek és festék, szén és grafit között csakis meleg lehet. Az igen meredek kis falépcsőt mindenféle erőlködés nélkül mássza meg. És közben folyamatosan mesél.

* Innen a padlásról ugorjunk el gondolatban Pristinába. Hiszen ott tanult. De hogyan került éppen a pristinai képzőművészeti főiskolára?

— Ott voltam katona, s divat volt akkoriban, hogy ha adtunk vért, akkor kaptunk kimenőt. Csak reggel kellett megjelenni, aztán egész nap szabadok voltunk. És kimentem a városba. Minden filmet megnéztem a moziban, és minden kiállítást a múzeumokban. Akkoriban már rajzoltam, megrendelésre is, s egyszer betévedtem az akadémiára, kíváncsi voltam, milyen. Volt ott egy osztály, rajzoltak, a tanár meglátott, Vojničnak hívták, behívott, hogy mutassam meg, mit tudok. Kezembe nyomott egy ceruzát, s elkezdtem rajzolni. Mind körém gyűltek. Aztán megkérdezte, honnan jöttem. Mondom, Topolyáról. S elmesélte, hogy ő járt már Topolyán. A művésztelepen egyszer. Kérdezi, mikor megyek haza. Mondom, márciusban. Azt mondta, hogy jó, akkor májusban vár a felvételire. El is mentem, fel is vettek. Szerettem ott. Jók voltak a tanárok, a társaság, a hangulat.

* Voltak még más vajdaságiak is?

— Persze. Abban az időben előnyükre vált az egyetemeknek, ha más köztársaságból is voltak diákjaik. A főiskola után hazajöttem, meghalt apám, és magunkra maradtunk a testvéreimmel. Én voltam a legidősebb, el kellett kezdenem dolgozni. Bajsán szükség volt rajztanárra, de kiderült, a rajz mellett zenét is kellene oktatni. Valamikor szájmuzsikáztam ugyan, de a zenetanításról fogalmam sem volt.

* Szájmuzsika? Először hallom ezt a szót.

— Szájharmonika. Mi így hívtuk. Bajsán kezdtem el dolgozni. Nagyon szép évek voltak ezek. Egy privát háznál laktam, a tüzelésért fizetni kellett, úgyhogy inkább bementem az iskolába vagy a könyvtárba, ott melegebb volt, ott voltam egész álló nap. Később aztán Topolyára költöztem, és biciklivel jártam tanítani Bajsára.

* Akkor bőven volt ideje megfigyelni a vajdasági tájat, mely megjelenik a képein.

— Ez a táj bennem él. Én a tájban éltem le az életemet. Régen nem volt még ilyen sok ház, mindenhol tartottak állatot, libákat, kecskéket, disznókat, azokat ki kellett hajtani. Általában mi, gyerekek vittük ki őket, nagyokat játszottunk, és szép lassan belenőttem ebbe a tájba. Reggel elmentünk, és csak este tértünk haza. Nem kérdezték azt sem, ettünk-e, tudtuk mi jól, mi hol nevelkedik, fogtunk halat, megettük. Egy kicsit nomád élet volt ez. A szülők is kint dolgoztak a földeken, mi is kint voltunk. Na, nem is volt velünk baj, estére úgy elfáradtunk, hogy meg sem mukkantunk. Amikor már tanítani kezdtem, sokszor éreztem reggelente, de jó lenne tanítás helyett otthon festegetni, de amikor beléptem a terembe, mindezt elfelejtettem. Átragadt rám a gyerekek nyüzsgése, lelkesedése és az ő viszonyulásuk az élethez. A háború alatt kimentünk a gyerekekkel a szabadba rajzolni. Sütött a nap, de hallottuk, hogy morog az ég. Tanár néptárs, az nem az ég, apámék lőnek. Száz márkát kapnak napjára. Lövik Eszéket a pannóniai emberek. Nem akartam elhinni. Aztán azok persze visszalőttek, a tanítás pedig leállt. Ekkor akartam én nagy tájat csinálni. Fejtetőre állított képeket festettem. A föld volt fenn, a csillagok pedig alul ragyogtak. Mint a lövések. Akkoriban így tudtam kifejezni magamban a tájat. 

* Szigorú tanár volt?

— Nem. A figyelmet, a csendet és a munkát megköveteltem, de ha valakin azt láttam, hogy lesi az ablakból, ahogy mások játszanak az udvaron, megkérdeztem: jobban érdekel, ami kint történik, mint az óra? S ha igen volt a válasz, azt mondtam, menjetek focizni. A délutáni órákon már elmélyültebb munka folyt, akik ide jártak, azok közül később sokan mentek képzőművészeti középiskolába, s néhányan onnan az egyetemre. Van is egy lajstromom róluk. Néhányuk azóta is rendszeresen telefonál.

* És most, ahogy látom, rajzol.

— Már régen rajzoltam, most jólesik megint ezt csinálnom. Annak idején tussal és pálcával rajzoltunk, most szénnel és grafittal készül egy új sorozat. Amióta meghalt a feleségem, egyedül vagyok… (Itt egy rövidebb időre elhallgat.) Örülök, hogy tudok mit csinálni, van, ami lefoglal, s eltereli a gondolataimat. Hiányzik.

* Elhiszem. (Újabb rövid csend.) Amikor fest, látja lelki szemei előtt a végleges képet?

— Nem. Alakulnak a dolgok. Van egy vázlatfüzetem, abba azt rajzolom, amit látok, de amikor nagyban elkezdtem megfesteni, akkor visszapofázik a kép. És az a jó. Mert az nemcsak az én életem, hanem az övé is, együtt mennek tovább.

* Most itt ülünk a padlásból kialakított műtermében. Kint vagy bent szeret jobban alkotni?

— Ha szép az idő, mindig kint vagyok. A nap jobban vonz, mint a négy fal. S ott a táj, melyet olyankor magamnak rajzolhatok. És olyan jól megvagyok benne. Nem vagyok modern festő. A régiekkel valahogy jobban egyetértek, mert azt a felületet, azt a színt, tehát a látott dolgokat vissza kell adni egy képen. Úgy vagyok vele, hogy ha egy festményből kiveszünk egy négyzet-centiméternyit, abból meg kell tudni állapítani, hogy aki készítette, az tud-e festeni vagy nem. Ha csak úgy ad hoc csurgatom a festéket, az nem olyan. Bár nem vagyok ezen irányzat ellen sem, ha valaki jól csinálja, akkor tud tetszeni, de én magam inkább a realizmus felé hajlok.

* Festők, akiket nagyon szeret?

— Gyerekkoromban anyám a templomba járt, apám a kocsmába, mi, gyerekek meg rajzoltunk. Otthon vagy Bözsi néninél, aki vigyázott ránk, amíg anyám a templomban volt. Tőle kaptunk könyveket. Az egyiket kölcsönkértem, mert egy szakállas bácsi volt benne, fehér köpenyben, palettával a kezében. Nagyon tetszett nekem. Megkértem édesanyámat, olvassa el nekem, miről szól ez az olvasmány. Ő pedig elmesélte, hogy ez bizony Munkácsy, aki asztalos volt, tovább képezte magát, és híres festő lett Párizsban. Gyerekésszel ezt nem tudtam felfogni. De megmaradt, mint egy ideál a fejemben. Ő és a korabeli festők.  

* S a fiatalok? Követi a munkájukat? Nemrég Szabadkán találkoztunk, a Solid gyárban az Új szintézis című kiállításon, ahol egy igen szép csokornyi alkotás volt látható.

— Nagyon ritkán jutok el valahova. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nehezen mozgok. (Mondja a nagy lépcsőmászó.) Azelőtt, amikor egy újságban azt olvastam, hogy ez vagy az a kiállítás valamiért nem jó, akkor is elmentem megnézni, vajon valóban nem jó-e. Reggel elbuszoztam Újvidékre, Belgrádba, Szabadkára egy-egy tárlatlátogatás céljából. Ez a mostani kiállítás nagyon tetszett. Hasonlót csináltam én is régen, mint most Klájóék (Klájó Adrián — a szerző megj.), csak egy másik, egy öregebb generáció alkotásaival. Azokkal, akikkel együtt jártunk művésztelepekre. Ezért vidított fel ez a kiállítás, mert láttam, hogy van egy igen jó friss generáció, melynek képviselői tele vannak új ötletekkel, megfogalmazásokkal. S én soha nem voltam az új ellen. Ők már máshogy állnak a képzőművészethez. Nem csak az ecset és a vászon létezik számukra. Van, aki domborművet csinál a festészetből, megint más három dimenzióban alkot. Annak idején mi is meg akartuk váltani a világot, ahogy ők is most, s ez így helyes. 

* Nem tudom nem észrevenni azt a rengeteg kazettát ott a polcon.

— Az mind blues. Én bluesos vagyok. Vasárnaponként a Belgrádi 202-es Rádióban van egy műsor, azt mindig felveszem, s amikor dolgozom, ezeket a dalokat hallgatom. És elfelejtem az időt. Úgy elmúlik, hogy nem igaz. Csak azt veszem észre, hogy régóta nagy a csend. Olyankor jól jön egy kis zene.