— Jó napot kívánok! — emelte meg kalapját elegánsan (a szöveg). — Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

Döbbentem ámultam rajta. Volt a megjelenésében, abban, ahogyan nem kívánt nekem békét hagyni, ahogyan folyton-folyvást, furtonfurt oda furakodott, ahol éppen — szerintem — semmi keresnivalója nem volt, a közelembe, valami nehezen elfogadható báj. Rámenőssége idegesítő, ahogyan toppant és követelőzik, az kihoz a béketűrésből, akkor is, ha megértem: hisz’ ki akarna az öregek otthonában kikötni? Mégha csak ennyi is (mint egy divatjamúlt, retro tárca(novella)). Mégis volt benne valami báj és kellem.

— Korral jár — kacsintott hamisan, és odatelepedett mellém.

— Úgy tűnik, a korommal jár némi elbárgyulás — mondtam a beszélgetőtársamnak, akinek neve az egyik legnagyszerűbb szenté. Szerintem legalábbis elég faszagyerek volt: ,,Kulturális nyitottságát pedig akkor érjük tetten, amikor a Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, meghallgatja ugyanis kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.”

A kávéja és az utca szintje fölött, az apró kávézó emeleti részében, ahol délutáni feketénket fogyasztottuk, döbbentem nézett rám. Ebből úgy tűnt, még nincsenek látható jelei az elbárgyulásnak... legalábbis ezt a következtetést vontam le gyorsan. Amíg nem késő. És odébb löktem magam a tonetten, h (a szöveg) lehuppanjon.

Akármerre járunk a világban, ezt megfigyeltem, szeretünk meghitt helyekre lelni. Mintha mindig is megfordultunk volna ott. Feketézni, teát szürcsölni, álmodozni. Egyszer Lipcsében addig mászkáltunk egy írónővel, aki lobogó, vörös haját úgy húzta maga után, ahogyan a sötét középkorban a fáklyát vitték maguk előtt a hozzá hasonló nők, örökös megmentők, hősök, boszorkányok, később szentek... Minden vallásnak vannak halálosztó időszakai, csak nem veszünk róluk tudomást. Hacsak nem a katolikus egyházról van szó. Azt ütni kell.

Minden más vonatkozásban és vallásban tisztelni kell a ragaszkodást.

— Maradjunk ennyiben — taszítottam határozottan (a szövegen) —, nevezzük ragaszkodásnak a kizárólagosságot.

— Maradjunk ennyiben? — ámult rám beszélgetőtársam immár másodszor. — De hát nem érted, hogy ez valódi probléma?

Lipcsében olyan kávézóban ültünk, amelyre azért akadtunk rá, mert egy óriási elefántfej csúcsosodott ki az épületből (az 1745-ben alapított Riquet Caféról van szó, a háromtornyú Miklós-templom közelében). Rettenetesen nagy fej volt. Éppen olyan, amilyennek a maharadzsáét képzeltem: a Tüskevárból való maharadzsa elefántjáét.

A reformációt csak 1539-ben fogadták be, magamtól azt gondoltam volna, sokkal korábban, de ez is csak amolyan előítélet, bizonyára a város Szent Tamás-templomában dolgozó J.S. Bach miatt.

— Még szerencse — horkant fel (a szöveg) —, hogy a másik óriás, Mozart katolikus volt. Bánatosan taszítottam ismét arrébb — szemem a kávézó emeleti részében elhelyezett asztal mellől kitűnően látható bazilikára vetve —, mert főként szabadkőműves volt.

— Egyszerűen nem értem, miképpen maradhatott meg a katolikus hit. Még Mozarton sem segítettek. Ez azért mégiscsak problémás, nem gondolod? — a kérdést logikus volt feltennem, hiszen akivel beszélgettem, az mégiscsak egy igazi és nyitott szent nevét viselte. Kevés maradhatott azonban belőle névadója mély hitéből, döbbentem nézett ugyanis rám.

— Tehát maradjunk ennyiben? Akkor szerinted egy gyerek járjon hittanra, vagy ne járjon? És akkor ez ragaszkodás vagy kizárólagosság? Néha nehéz téged követni — mondta beszélgetőtársam.

A szemem az emeletre vezető lépcsősort ölelő falra tévedt, amelyen a békebeli-szabadkás kinagyított fotók mellett, pontosabban az egyik alatt egy finom, mozdulatlan, fehér kőből faragott feszület függött. Feltételezem, nem sok ilyen kávézó van. Az utcán finoman kavarogtak a száraz falevelek, akárha láthatatlan lábak léptei kavarták volna fel az avarágy nyugalmát.

— Ugye, te nem jártál hittanra? — bár feltettem a kérdést, a választ is tudtam. — Viszont a gyerek okvetlenül járjon!

Beszélgetőtársam is észrevette a fehér feszületet, elámult a nem várt, talán oda nem illő látványon. — Minek? — kérdezte.

— Minek, minek, minek. Hát azért, mert különben nem fogja tudni, hogy vigyáz rá az őrangyala. Sőt azt sem fogja tudni, hogy van őrangyala.

— Van? — kérdezte egyszerre (a szöveg) és a mély hitéről ismert szent nevét viselő beszélgetőtársam. Arrébb csúsztam a tonetten, oldalra sandítottam.

— Ha nem volna, akkor nem is kérdeztél volna.