Nagyanyám, aki velünk élt, gyakran látogatta a templomot, és onnan sokszor hozott haza szenteltvizet, hogy azzal hintse meg a temetőben nyugvó szerettei sírját. Egy vasárnap reggel édesapám vadászni indult, és megkérte édesanyámat, hogy az általa elrejtett pálinkából tegyen ki egy üveggel a bejárat melletti asztalra, amivel majd a vadászat végén megihatják az áldomást az aznap elejtett vadra. Édesanyám időnként megfeledkezett arról, hogy hová is dugta el a pálinkásüvegeket, így még javában keresgélt a garázsban, amikor hallotta, hogy csukódik a kapu, és édesapám elviharzik kedvenc vadászkutyája társaságában. Gondolta, a pékhez megy lepényért. Édesanyám miután meglelte a pálinkásüveget, kitette a megbeszélt helyre, és nyugodt lélekkel visszafeküdt ágyába. Egy kicsit később hallotta, hogy újra nyílik a kapu, gondolta, a nagy vadász jött vissza a pálinkáért. Nemsokára újra felkelt, és főzni kezdett. Dél volt már, mikor megjelent nagyanyám. Igen zaklatott lelkiállapotban tért haza a temetőből. Mérgesen rakta le a táskáját. Zaklatottan ült le a konyhába, és mesélni kezdte, hogy milyen bajba került a barátnői előtt. Ő, akit mindenki templomjáró asszonyként ismert. Soha nem ivott, a Rózsafüzér társulat kiemelt tagja, s most magyarázkodhat a többieknek. Édesanyám a főzéssel volt elfoglalva, nem tudott a mamára figyelni, így az sértődötten bevonult a szobájába.
Közben a vadászok is befejezték az aznapi hajtást, szétosztották a vadat, és szokásukhoz híven elővették az áldomást. Jó apám is büszkén tette ki az általa hozott házi főzésű kisüstit. Persze, az első kortyot az egyesület elnöke kapta. Nagyot húzott az üvegből, majd furcsa képet vágva továbbadta. Lassan körbejárt az üveg, mindenki meghúzta, majd fintorogva továbbadta.
Érdekes módon senki sem dicsérte, nem mondott véleményt a pálinkáról. Nemsokára visszakerült az üveg ahhoz, aki hozta. Mindenki kíváncsian nézte apámat, miközben ő is kortyolt egyet az általa hozott becses nedűből. Nagyot húzott, majd akkorát üvöltött, hogy a vadászkutyák farkukat behúzva bújtak gazdáik mögé.
— Mi ez a mosogatólé?! — ordította. — Ki cserélte ki az üveget? Ekkora szégyen még nem ért! Sós vizet hoztam volna? A feleségem kitolt velem. De ti meg miért hallgattatok?
Kitört a nevetés, mert mindenki azt hitte, hogy apám akarta őket megtréfálni, ezért vágtak furcsa grimaszokat, és ezért nem szóltak semmit. Most mindeni azon nevetett, hogy nem a mester tréfálta meg őket, hanem a mestert viccelte meg a neje! Mivel a legszebb öröm a káröröm, így vihorászva mentek haza.
Csak otthon derült fény az igazságra: a mama hagyta az asztalon a szenteltvizes üveget. Apám a nagy sietségben azt kapta fel akkor, amikor édesanyám még javában kereste a pálinkát a garázsban. A később az asztalra került pálinkát viszont a mama vitte ki a temetőbe, és azzal szentelte be az elődök sírját, akik biztosan nem is vették azt olyannyira rossznéven, mint a mama a barátnők élcelődését.
Jó iskola volt ez, mert azóta mindig megszagoljuk a üveg száját, mielőtt vadászni indulnánk!