Választ kerestem arra, hol vesztettük el mi, szülők, felnőttek a kapcsolatot a fiatal nemzedékkel. Van-e mentség a nemtörődömségre, a közönyös nevelési módszereinkre, melyek hatására gyermekeink jelentős százaléka érzelmi, szellemi vagy testi rokkantként éli életét, miközben értelmét sem látja semminek. Úgy éreztem magam, mintha a huszonéves fiatalember óriási terhet rakott volna a vállamra.

— Nem vagyok sem olvasó, sem panaszkodó típus, de meg vagyok győződve, hogy helyesen tettem, amikor jelentkeztem — mondja bevezetőként. — A rovatban, a neve fölötti képről úgy ítéltem meg, akinek ilyen ősz a haja, az biztosan meg tudja hallgatni a fiatalabbat, és nekem most csak erre van szükségem. Ne gondolja, hogy egy elveszett anyámasszony katonája vagyok, sőt! Egy újgazdag család egyetlen gyermeke vagyok, akinek a szülei — főleg az apja — még arra is vigyáznak, hogy az utcának azon az oldalán legyen árnyék, ahol én járok. No, ez persze egy kis túlzás, de az igazság valóban az, hogy a szüleim mindent megadtak nekem, még azt is, amit eszembe sem jutott kérni.

Amikor hangosan kimondom, hogy újgazdagok, egy kicsit összerázkódok, mert már a kifejezés is olyan emberekre utal, akik tisztességtelen, gyanús úton jutottak a vagyonukhoz. Én nem tudom, a családom hogyan gazdagodott meg, de annyi eszem van, hogy tudjam, ötvenöt éves korában az embernek nem lehet akkora vagyona, mint nekünk, hacsak nem örökölte a szüleitől meg a rokonaitól. Az apám Újvidéken végezte el az egyetemet, ott ismerte meg az anyámat, aki vegyes házasságból született, a család azonban inkább magyarnak vallotta magát. Velem ennek ellenére nem csak magyarul beszélt, viszont a szüleinél csak magyarul társalogtunk, magyarul néztük az esti mesét, magyarul olvasott nekem csoda szép népmeséket a mama. Apám még egyetemista korában kezdett bizniszelni, hogy mi mindennel, azt nem tudom pontosan. Arra emlékszem, hogy sokszor jött össze nálunk olyan társaság, amelytől az anyám szinte félt, ilyenkor még a bejárati vaskaput is bezárták, és leeresztett redőnyök mögött folyt az üzleti megbeszélés.

Már iskoláskoromban tudtam, hogy én más, több vagyok, mint az osztálytársaim. Talán emiatt nem voltam nagyon szorgalmas, megtanultam, amiről úgy gondoltam, hogy nekem való, a többit apám elintézte minden iskolaév végén. Elvégeztem a középiskolát is, de egyetemre nem akartam menni. Úgy gondoltam, apám cége elég anyagi biztonságot nyújt nekem, csak azt kell megtanulnom, kivel mikor kell üzletelni, és közben kihez érdemes „dörzsölődni”. Ugye, milyen undorító ez hangosan kimondva?! Néhány évvel ezelőtt nekem ez normális volt. Apámék állandóan különféle tevékenységekkel foglalatoskodtak, utaztak, mindig mozgásban voltak. Én közben éltem a magam önálló életét, ahogy kedvem tartotta, vagy ahogy az események alakították. Voltam aktív részese nagy utcai verekedésnek, fiatalos virtuskodásból elkövetett betöréses lopásnak, sőt, egy gyilkossági kísérletnek is. Az egyik „akciónkat” egy idős ember is látta, és a rendőrségen felismert bennünket. A társaság úgy döntött, hogy a tanút el kell tenni láb alól, és ebben én is szerepet kaptam. A rendőrség azonban idejében közbelépett. Négyen voltunk benne, engem két nap múlva kiengedtek, a többieket azonban elítélték. Azt hiszem, a huszadik születésnapomat ünnepeltük az egyik lakodalmas teremben, és a részeg társaság összeverekedett. Megkéselték a bátyját annak a lánynak, akivel jártam. Közbeléptem, de a lány könnyes szemmel, gyűlölködve mondta a szemembe: ne fárasszam magam, hiszen ha a bátyja belehal a sérülésbe, akkor is a testvére lesz a felelős, a társaságom tagjai pedig két nap múlva ismét ott garázdálkodnak, ahol eddig.

Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, milyen ember lett belőlem, és miért. Megpróbáltam beszélni anyámmal, de ő csak sírt. Apám napokig azzal rázott le, hogy sok a dolga, végül mégis leültünk. Rengeteg kérdést szegeztem a mellének, választ sem vártam, csak kérdeztem. Ő pedig tágra nyílt szemmel ugrott fel, azt hittem, megfojt dühében. Egyre csak azt kérdezte, mitől lettem ilyen hálátlan disznó, nevezzem meg egy társamat, akinek jobb kocsija van, mint nekem, életemben három napot sem dolgoztam, mégis akkora a zsebpénzem, mint egy főkönyvelőnek a fizetése a vállalatában, hát mit akarok még, hiszen eddigi életem során mindent elintézett helyettem?! Próbáltam elmondani, hogy azt akarom, tanítson meg elintézni a magam ügyeit, de meg sem hallgatott. Tudom, hogy maga is hülyének néz, hiszen a jólét ellen senkinek, aki normális, nincs kifogása. Nekem sincs, de már jó ideje tudom, hogy nem az az élet értelme, hogy mindent pénzzel intézzünk el. Élni szeretnék, megismerni a sikerélményt, örülni annak, amit jól csináltam. De nem tudom, hol és hogyan kezdjem. Apám szerint éljem az életet, ne filozofáljak erkölcsről, tisztességről, hiszen ezek olyan idők, amikor csak a szemesnek áll a világ.

A nyitókép illusztráció