Mintha egy régi filmből, egy letűnt korból lépett volna ki, egy pici steampunkos beütéssel és egy nagy csomaggal a hátán, melyben nem bűvészeszközöket cipel (noha azt is el tudnám képzelni), hanem a csellóját. Mindig olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha folyamatosan úton lenne. Mintha mindig valahonnan jönne és valahová menne. Vándorolna.

* Mikor találkoztatok te és a cselló? Hogyan történt meg ez az egymásba szeretés?

— Kicsi voltam, öt-hat éves. A hivatalos tanulmányaimat a Szabadkai Zeneiskola előkészítőjében kezdtem, a nem hivatalosakat egy kicsit előbb, mivel néhány tanár szervezett egy zenés játszóházat, ahol az alapokat tanultuk. Amikor elkezdtem a zeneiskolát, az első év után hangszert kellett választani. Fagottozni szerettem volna, ám a mérete miatt nem lehetett. Egy kisgyereknek nincs olyan fizikuma, hogy fagotton játszhasson, felajánlották hát a csellót.

* Az sem kicsi.

— Hát nem. Gondolkoztam is, hogy talán jobb lenne a hegedűt választanom, ám végül egy csellóórán találtam magam Kucsera Veréb Györgyinél. Szépen dolgozott velünk, és nagyon megszerettük egymást a hangszerrel.

* A zene szeretete a családból ered?

— Nincs zenész a közeli családomban, viszont a szüleim mindig nagy zenekedvelők voltak. Az édesanyám állandóan klasszikus zenét hallgatott, az édesapám amatőr szinten tamburázott, tehát a zene szeretetét már kiskoromban átadták nekem.

* A cselló. Ismeritek egymást egy ideje. Mit mondanál róla?

— Egy nagyon egyszerű hangszer, négy húrral. Van egy doboz, egy fogólap, a többi pedig már attól függ, aki játszik rajta. Szólamhangszer, és mélyebb, mint a hegedű, a harmóniai sűrűsége elég csekély. Nem lehet rajta akkordokat, kísérőharmóniákat játszani, viszont dallamilag szinte kimeríthetetlen tárháza van. Torelli, egy barokk hegedűs is leírta, hogy vonós hangszeren képtelenség kétszer ugyanúgy lejátszani ugyanazt a hangot — az emberi tökéletlenségünkből adódóan.

* Nemcsak akusztikus hangszeren játszol, hanem elektromos csellód is van.

— Jelenleg három csellóm van, mindegyiken játszom is. Az elektromosról sokan a megjelenése miatt azt gondolják, hogy egy másik hangszer, holott igazából nincs olyan nagy különbség a kettő között. Játéktechnikai szempontból talán egy kicsit más. Például a vonókezelése is eltér, hiszen itt a hanggal másképp is lehet manipulálni, nem csak a fizikai attitűdök megváltoztatásával. Lejjebb tekerem, feljebb tekerem, effektezem, nem effektezem. Hogy valaki egy elektromos hangszeren jól játsszon, ahhoz a hangkezelésére kell rájönnie, s azt gyakorolnia.

* Azért ennek az elektromos csellónak a külseje sem mindennapi. Valami számítógép gyomrából kiszerelt lemezekkel borítottad.

— Igen. Mivel a rezonátor, mint olyan, nem létezik, a hangot nem a test rezgése adja, hanem egy pickup, mely a híd alól felveszi a rezgést, az erősítő pedig hallhatóvá változtatja. A dizájnja pedig... Egy Commodore 64-es részeit használtam fel hozzá.

* Az első hangszerednek is elég jó a története...

— Az egy szekrényből készült. Édesapám gyártotta egy 1700-as évekből szabadult szekrény hátlapjából. Kiváló hangszer, csak annyi a baja, hogy a nyaka nem a megfelelő fából készült, és egy kicsit nehéz rajta játszani. Az egyetemtől használatra/megőrzésre kaptam egy jobbat, s inkább azon játszom. A harmadik hangszerem pedig még kísérleti stádiumban van, és részben saját találmány. Én „brácsellónak” neveztem el, valójában ez egy pici cselló egy kicsit manipulált menzúrával, melyre brácsahúrokat raktam. A cselló hangolása ugyanaz, mint a brácsáé, csak egy oktávval lejjebb. Szeretek kipróbálni dolgokat, keresgélni. Mostanában az úgynevezett looperrel is kísérletezem. Mindenképp valami sajátban gondolkodom, nem szeretek covereket csinálni. A looperpedál jó dolog, mert lejátszom magamnak a kíséretet, a harmóniákat. Sok dallam egymásra rakva már harmóniát alkot, így lehet talán a csellóból kísérőhangszer. Egy előadás, koncert a spontaneitástól lesz izgalmas. Kint vagy a színpadon, és bármi megtörténhet. Hűnek kell lenni az előadandó műhöz, viszont ha az megköveteli az improvizációt, akkor érdekel, mi sülhet ki belőle. Lehetőségeket nyit meg in real life. Bármit megtehetek. Bármit is. A spontaneitás megőrzésére törekszem, és hogy megtaláljam a közös hangot a különféle műfajok között. Az ősember nem véletlenül találta fel a zenét. A műfajok csak az utókor találmányai. Kategorizálunk. Persze hasznos, hiszen így strukturáltan látjuk a különbségeket, de akkor is van bennük valami közös, s én ezt a közös nevezőt próbálom megtalálni.

* A spontaneitás vékony jég is lehet. Nagyon kell ismerni a hangszered, hogy igazán közvetlen tudj lenni.

— Erre ott vannak a klasszikus iskolák. Egyébként a klasszikus zene nagyon hasznos. Még kísérletező zenészeknek is. Ezáltal tudod ugyanis valóban megismerni a hangszert. A reneszánsztól napjainkig rengeteg minden történt. Például a reneszánsz darabok technikailag könnyebben játszhatóak, a barokk művek egy picit nehezebbek, a klasszikusak már sokkal inkább, a romantika, a XX. század és a kortárs zene pedig a csúcs. Ez azonban csak a technikai szempont. Ha a zenei részről beszélünk, ott nem tudunk hierarchiát felállítani, mert egész más a funkciójuk bizonyos technikai elemeknek a barokkban, mint a romantikában.

* Színházban is dolgoztál már, szerinted ott mennyire jó vagy rossz, ha a zenész erőteljesen beleviszi a saját „vonójegyét”?

— Már úgy is szereztem zenét, hogy konkrétan minden le volt írva, illetve olyan projektumokban is részt vettem, ahol az egészet a pillanat szülte. Ez egy alkalmazott zene, s ha prózai színházról van szó, akkor talán jobb konkretizálni, előre eltervezett elemekkel dolgozni, hiszen a prózai színház is egy leírt menetrend alapján folyik. Előadunk valamit, ami már megvan. Viszont egy improvizatív színházban (Döbrei Dénessel dolgoztam nemrég) azt tapasztaltam, hogy a kész terv akár össze is zavarhatja a színészt. Hiszen ha az improvizálás a lényeg, akkor az előre meghatározott dolgok éppen ezt veszik el. Könnyen „kockasztikussá” válik. Nem tudom, van-e ilyen szó.

* Mostantól lesz. A klasszikus zene tanításáról megoszlanak a vélemények. Gyakran felmerül, hogy mennyire szabad hozzányúlni valamihez, lehet-e másként is tanítani...

— Ha klasszikus zenét játszunk, azt tegyük úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Persze ebben az is ott áll (maga Leopold Mozart is leírta), hogy attól lesz jó a darab, ha a saját felfogásunk szerint adjuk elő. Hangszeren nagyon sok mindent lehet csinálni. Például verekedni is lehet vele (nevet), de ezt persze nem tanítják az iskolában. Gyakran találkozom azzal a kérdéssel, hogy egy művet el lehet-e játszani egy másik hangszeren. Természetesen el lehet. Mindent el lehet. Egy oktáv tizenkét hangból áll, melyet a legtöbb hangszeren meg lehet szólaltatni. Ha valaki rockzenész akar lenni, akkor talán nem a klasszikus zenével kellene kezdenie. Sajnos nincsenek olyan iskolák vagy közösségek, ahol ezt rendszerszerűen el lehetne sajátítani, az csak a klasszikus zenére van.

* Egy zeneakadémián azért utakat lehetne mutatni, nem?

— Igen. Egy picit hiányolom is, hogy a könnyűzenét nem oktatják akadémiai szinten. Amikor tizenévesen először találkoztam a rockkal, eléggé meg voltam szeppenve. Nem értettem, hogy a Led Zeppelin tagjai a csillagokat is lezenélik az égről, viszont nincs előttük kotta. Amikor viszont már gyakorlatban is találkoztam ezzel, rájöttem, hogy másként működik. Gesztusok és folyamatok uralkodnak egy egyszerűbb technikai rendszerben, mely könnyebben memorizálható, ezenkívül spontaneitás is van, mely egy képzett zenész esetében már rutin. Érdekes tapasztalat volt, onnantól kezdve a klasszikus zenét is könnyebben el tudtam sajátítani.

* Azért a klasszikus zenében nincs annyi szabadságod, nem?

— Van, csak másként. Ha megnézed, Beethoven sokkal gyorsabban játszotta a saját szimfóniáit, aztán egy karmester az 1900-as évek elején elkezdte lassabb tempóban bemutatni őket — abból a célból, hogy sok olyan elem is „kijöjjön”, amely gyorsabb sebességen nem észlelhető. Innentől fogva ez szokássá vált. Egy klasszikus mű olyan, mint A kis herceg. Gyerekfejjel olvasva egy kedves mesét kapunk, felnőttként azonban egy életfilozófiát. A klasszikus zene tehát inkább értelmezésben nyújt szabadságot.

* Aki kizárólag klasszikus zenét játszik, az csakis úgy szerezhet magának nevet a szakmában, ha virtuóz?

— A klasszikus zenei karriertérkép eléggé szomorú. Ahhoz bizonyos helyen kell születni, bizonyos iskolát befejezni, bizonyos helyszíneken játszani, bizonyos díjakat megnyerni. Sajnos már a klasszikus zene is a marketingről szól. Sok jó előadó létezik, ám hogy valaki bekerüljön a körbe, ahhoz nem elég a legjobbnak lenni, ott kell mozogni a tűz körül. Valahogy felgyorsult ez az egész, és embertelenné is vált. Ez rajtunk is meglátszik. A versenyek nem jók. Bartók is azt mondta, hogy a versenyek lovaknak valók, nem művészeknek. S ebben van igazság. Ha egy művet két zenész ad elő, s egyikük sem hibázik, akkor mitől jobb az egyik, mint a másik?