A márciusi szél felkapta a papírfecniket — írtad már ezt, mordult rám (a szöveg), néha úgy tűnik, mintha mást sem írtál volna, csak ezt a márciusi szelet, az apró tölcséreket, forgószeleket, a tisztaságot, melyet a böjti szelek hoznak magukkal, a tavaszváró, születésnap előtti erős szelek. A költő születésnapja és Jézus feltámadása, nem is tudod, olyan furcsa módon kapcsolod össze a kettőt, közük?

Nincs közük egymáshoz — válaszolom. Hacsak, hacsak, vonogatom a vállam, önmagában az a tény, hogy a költő virágvasárnap jött világra, nem valamiféle kapcsolat. — Olyan vagy, mint aki összeesküvés-elméleteket gyárt, jegyezte meg (a szöveg), hegyezed itt a semmit. Nem áll szándékomban ilyesmit tenni. Úgy értem, sem összeesküvés-elméletről, sem a semminek a hegyezéséről nincsen szó.

Virágvasárnap, húsvét, böjti szelek. Csak ennyiről volt szó, mordultam fel, pontosabban még ennyiről sem, csak azt mondtam, hogy a márciusi szél felkapta a papírfecniket. Vannak városok, amelyek képtelenek a tisztaságra, mintha csakis a szél volna az az utcaseprő, aki ezt a kényes és komoly feladatot el tudja látni, az utcaseprők nem.

Dsida Jenő is írt az utcaseprőről — csaptam le győzedelmesen (a szövegre), nem csak a költő, mármint a miénk, aki virágvasárnap született. Dsida Jenő is. Olyan boldog szomorú dalt írt?

Nem dőlök be (a szövegnek), visszatérek a kiindulóponthoz, amiről eszembe jutottak a márciusi szélben kergetőző papírfecnik. A Zenede dísztermében ültünk, a pódiumhoz vezető lépcsőkön. Mögöttünk letakarva, fekete ruhába öltöztetve a zongora. Ültünk és tűrtük, hogy csoportkép készüljön rólunk: ezerfelé szaladó pókok és békák, királylányok és művészek, tudósok és zenészek.

Kinéztem közben az ablakon, melyet a Tanárnő nyitott ki, nem is: kitárta, mindig ezt csinálta, kitárta az ablakokat, hogy a használt levegő helyébe friss kerüljön, léghuzatot csinált. Láttam, ahogyan az ostorfák koronájának a magasságában papírfecnik bucskáznak, szállingóznak, repülnek, köröznek. Egyik-másik rá-rárepült Csáth Géza és/vagy Munk Artúr fejére. A költő, aki virágvasárnap született, nem volt köztük.

Dsida Jenő verset írt az utcaseprőről, de nem azt szavaltátok el? — vigyorgott (a szöveg).

Senki és soha nem szavalt még Dsida-verset, ebben biztos vagyok, édes, nyálas, lázas látomás.

Ültünk a lépcsőkön, semmi közünk nem volt egymáshoz, úgy értem, nem voltunk barátnők, vagy ilyesmi. Csak szavaló lányok voltunk, egy délutáni fellépést követően.

Kinézek a képből. Durcásan. Ruhámon semmi fodor. Orosz galléros, csíkos ingben, kötött pulóverben, bokacipőben, csőnadrágban figyelem a papírfecniket, ahogyan birkóznak a márciusi széllel. Úgy emlékszem, voltak vágyaink. Elképzelésünk a jövőről.

Dsida Jenőnek egyetlen versét sem szavalták sohasem? — ámuldozott (a szöveg). Ti sem? Azon a borongós márciusi délutánon? Amíg a Zenede dísztermének falait borító zeneszerzői gipszfejekben fészkelt a por?

Nem emlékszem, hogy mit szavaltunk.

Vagy mindez nem is így történt? Elsősegélyversenyen voltunk? És nem tavasz volt, hanem télelő? November? Az utcaseprő szegény, beteg ember? Ő lendítette volna meg minden erejét összeszedve a seprűjét, amitől a papírfecnik bolond táncba kezdtek, és ott kötöttek ki a Zenede első emeletének magasságában? A kopaszodó fák koronájának emléke helyén?

A Tanárnő ránk sem hederített, csak vezényelt, és mi lélegzetünket visszafojtva figyeltük, ha éppen olyan kedvünk volt. Előfordult azonban, hogy nem így történt. Én morogtam. Nem így akarom. A másik lány kinevette. Nem, nem a Tanárnőt, vagy lehet, hogy őt is, de mindenkit. Olyan maradik voltunk. Kispolgáriak. Vidékiek.

Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor világossá vált, hogy nem egy nagyvárosban lakunk, de még csak nem is a legszebb városban, hanem egy küszködő, meggyalázott, tanyákkal terhes, görbe utcákkal megvert, ritka közvilágítású (akár Dsida utcaseprőjének a fogsora? — szólt közbe a szöveg) városban.

Talán nem is volt ilyen pillanat.

A Tanárnő becsukta az ablakot. Mi szedelőzködni kezdtünk. Arra gondoltunk, egészen jól sikerült ez a délután. És kint az élet vár ránk. Minden alkalommal ezt gondoltam én. A többiek hogy mit gondolhattak, arról elképzelésem sincs. Mire hazagyalogoltam, minderről elfeledkeztem. Nem maradt más, csak a remény, melyet a tavaszi, erős, böjti szelek hoznak magukkal. Vagy a novemberi ködök. Jelezve az ünnepeket. Azok titkos közeledését a ködön keresztül.

Vagy ilyen pillanat sem volt? Kellett lennie, hiszen szavaló lányok voltunk.