Számomra különösen izgalmas kötet ez a mostani, hiszen tele van régi fotográfiákkal, képeslapokkal a városról, olyan, mintha nem is most adták volna ki, hanem olyan száz évvel ezelőtt, és maga Csáth válogatta volna hozzá az illusztrációkat.

A Csáth Géza: Szabadka szépségeiről — képes kalauz a Magvető Kiadónál jelent meg, és a Szabadkai Városi Múzeumban Hicsik Dóra helytörténész és Szajbély Mihály irodalomtörténész mutatta be. A beszélgetést Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója vezette, aki hangsúlyozta, a könyv egy olyan meglévő sorozat friss példánya, amelyben írók írnak nagy szeretettel a helyről, ahol élnek, vagy a helyről, amely különösen fontos számukra.

Szajbély Mihály elmondta, a kötet ötlete akkor született meg a fejében, amikor a Csáth Géza élete és munkái című monográfia könyvbemutatója kapcsán úgy döntött, megmutatja a kötet szerkesztőjének s a kiadó igazgatónőjének Szabadkát, hiszen még soha nem jártak itt. Ekkor jutott eszébe Csáth novellája, melyben a főszereplő egy lordnak mutogatja a város épületeit.

— Elővettem egy korabeli Szabadka-térképet, és szembesültem a ténnyel, hogy a séta tökéletesen rekonstruálható, hiszen a legtöbb épület ma is áll. Ekkor gondoltam arra, milyen jó képes útikalauzt lehetne ebből csinálni, amit akkor fel is vetettem a Magvetőnél, s most itt tartjuk a kezünkben a kötetet.

Hicsik Dórának, mondhatni, személyes kötődése van Szabadka két legnagyobb irodalmárához.

— Szoktam mondogatni, hogy gimnazista „osztálytársaim” mindig megtalálnak, hiszen a középiskolai évkönyvünkbe beleírtam tiszteletbeli osztálytársainknak Kosztolányit, Csáthot s az ő osztálytársaikat, akik azóta is követnek, és az idén éppen Csáth Géza talált meg. Kellett valaki, aki ismeri azokat a képeslapokat, amelyek Csáth korából valóak, így kerültem képbe, hogy segítsek a válogatásban.

A kutatást a városi múzeumban és a városi levéltárban kezdték, ahol rengeteg olyan képre bukkantak, amelyet most nem tudtak felhasználni, de észben tartják létezésüket talán egy másik könyvhöz. Nem a sablonos fotókat láthatjuk, rejtett kincsek tárulnak az olvasók elé, és ezáltal egy másik Szabadkát kapunk kézbe.

— Az elején azt hittük, semmi sem lesz a könyvből, hiszen Csáth olyan helyeket mutat az angol lordnak, amelyeket ő gondol szépnek, s ezeket nem biztos, hogy a korabeli képeslapkészítők is lefényképezték, ráadásul akkoriban nem túl sok embernek volt fényképezőgépe, akinek viszont volt, az főleg a családját fotografálta, nem a várost — mesélte Dóra.

A könyv címe ha nem is megtévesztő, de mindenképp érdemes hangsúlyozni, hogy Csáth nem mindig nyilatkozik pozitívan a városról, ezért akár idézőjelbe is lehetett volna tenni a „szépségei” szót.

— Csáthnak ambivalens viszonya volt Szabadkával, egyrészt elégedett volt a város művelődési életével, intelligenciájával, kultúrájával, a publicisztikai írásaiban ez mind megjelenik, s amikor Pestről vizsgálja, akkor úgy ír róla, mint a helyről, mely egy vidéki, egészséges élet fészke. Nincs itt semmi, de mégis van. Érdekes játék, hogy az ellenérzését, szeretetét is egyszerre tudja belevinni a szövegbe, bravúros írói teljesítmény. Érdemes megvizsgálni, mit nem mutatott meg az elbeszélő, azaz Csáth az angol lordnak. Valószínűleg ugyanis nem igazán szerethette a szecessziót, hiszen az akkor már meglévő Raichle-palotát kihagyta a felsorolásból, a városházáról különösen csúnyán ír, azt mondja róla, hogy túl nagy, és rá fog telepedni a városra, mint egy szakajtón ülő tyúk. Hasonlóan ír a gimnáziumról is, és a kaszinót sem ajánlja sétálótársa figyelmébe (mindkettő Raichle munkája). Ezektől az újításoktól a jelek szerint elhatárolódott Csáth, nem érintették meg őt — tette hozzá Szajbély Mihály.

A kötetbe a címadó novella mellett más szövegek is belekerültek, például A varázsló kertje, mely a címadó párjaként is kezelhető, hiszen mint azt Szajbély Mihály kiemelte, mindkettőnek ugyanaz a narratívája:

— A varázsló kertjében a két Vass fiú (azaz a két Brenner gyerek, Jóska és Dezső) vezetik el évekkel később volt osztálytársukat gyermekkoruk helyszínére, melyről annak idején fantáziáltak. Ők is a vasútállomásra érkeznek, végigsétálnak a Korzón, el a Teréz-templom mellett, hogy a Varázsló kertjéhez érjenek, a lord is vonattal érkezik, és hasonló utat jár be. A nézőpontok változnak a leírásokban, ezért érdekes a kettőt együtt olvasni. Emellé került még be az Eltévedésem története című novellája, mely egy palicsi bolyongás meséje, s tudjuk, hogy Palics is hasonlóan fontos szerepet töltött be az író életében, hiszen naplóiban is több helyütt ír róla.

A könyv elején és végén két térkép található, az egyik Csáth korából származik, 1901-ből, a másik pedig egy mai, friss térkép, mindkettőn jelölve vannak a könyvben megjelenő helyszínek, így valóban könnyedén végigjárható az útvonal, a fotóknak köszönhetően pedig megfigyelhetjük, hogyan változott száz év alatt a város, például a régi arculatához képest most mennyire zöld, milyen sok fa terebélyesedett utcáihoz. Igazi kuriózumnak számít, hogy a képeslapok mellett néhány olyan fotó is megjelenik, amelyet maga Brenner apuka készített. Ezeket a szerzők a Petőfi Irodalmi Múzeumtól kapták a könyvhöz.  

— Az idősebb Brenner egyike volt azoknak, akiknek már akkor volt saját fényképezőgépük, és hálásak lehetünk neki, hiszen nem csak a családját fotózta, több képe van a városról is, ezért a könyv borítóján is az ő alkotása látható. Azt hiszem, elmondhatom, hogy számunkra ez valóban maga a csoda, hogy az ő szemén keresztül láthatjuk a Kiskorzót vagy egyéb utcarészleteket — ismertette lelkesen Dóra.

A tősgyökeres szabadkaiak igazi lokálpatrióták, ami most már számomra is — aki még csak egy évtizede koptatom utcáit — érthető, hiszen egy olyan városról beszélünk, amelyben még itt lüktet a történelem. Nincs ezzel másként Dóra sem:

— Mi, szabadkaiak szeretjük a térképeket, jó nyomozni saját utcánk neve, története után. Csáth és Kosztolányi Szabadkája nem változott, csak az emberek mögé kell nézni, ott megtalálni. Ők ketten pedig ott élnek a szívünkben, a pórusainkban, nagyon ragaszkodunk hozzájuk, remélem, nem csak én. Személy szerint nagyon boldog vagyok, hogy az ő szemükkel láthatom a városomat. S ez valóban így van. Az életet és az épületeket is olyannak látom, mint amilyenek annak idején lehettek. Néha már nem is tudom, mit nézek, annyira bennem vannak. Azokat az új épületeket pedig, amelyek elrontják a város képét, próbálom nem látni, s azt odaképzelni, ami előtte a helyükön állt.

A témáról Szajbélynek is eszébe jutott egy személyes történet, hiszen mint mondja, jó ismerni a hely történetét, mert akkor tudunk igazán élvezni egy-egy szerzőt.

— Én például minden olyan helyre elmentem Erdélyben, ahol Csáth fürdőorvos volt, akkor is, ha ott már régen nem működik fürdő. Magamba akartam szívni a hely szellemiségét, hogy ezáltal még közelebb juthassak magához Csáthhoz. A könyvben szereplő két térkép pedig azt is mutatja, hogy lebonthattak épületeket, de az utcahálózatok nem változtak, tehát mi ma is azokat az utcákat rójuk, amelyeket egykor Kosztolányi vagy Csáth, ráadásul ez a könyv a bizonyíték, hogy a legtöbb épület ma is ott áll, ahol akkor.

A könyvbemutató végén egy közös nyomozáson is részt lehetett venni, így az egyik — eddig felderítetlen — épület mivoltára is fény derült, illetve a közönség kérdéseire is válaszoltak, majd a helyszínen meg is tudták vásárolni a könyvet.

Az irodalom már önmagában utazás, hiszen utazunk a fikció szárnyán, vissza a múltba és előre a jövőbe, utazunk saját fejünkbe, kitalálunk és elképzelünk addig nem létező dolgokat. Most pedig e könyvnek hála könnyedén ugorhatunk vissza száz évet Csáth Szabadkájába.