Jónás Gabriella Budapesten született, ott tanult, majd Magyarországon megismerte későbbi férjét, Korica Miklóst, akivel Szabadkán telepedett le. A művésznő a Hét Nap Plusz podcast adásában arról is mesélt, hogy zárkózott volt a pályája elején, majd a szabadkaiak nyitottsága hatott rá, és ez megkönnyítette a beilleszkedést. A szabadkai Népszínházban nagy szeretettel fogadták őt és a férjét. Álomszerepeket kapott. Hosszú ideig tanított az újvidéki Művészeti Akadémián. Időközben megözvegyült, így miután nyugdíjas lett, visszaköltözött Magyarországra. Budapesten él, ma is aktív, magánórákat ad művészeknek. A nyarakat a Balatonon tölti. Szabadidejében szívesen főz, sok időt tölt az unokájával.

Nemrég egy interjúkötet jelent meg Jónás Gabrielláról. A Mi: ilyenek voltunk című interjúkötet a Minerva Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Az interjúkat dr. Negyela László készítette, a kiadvány szerkesztője pedig Mihályi Katalin. A könyvbemutatót a Kosztolányi Dezső Színházban tartották meg.

* Férjével Szabadkán telepedett le. Hogyan született meg ez a döntés?

— Mi a főiskola harmadik éve után összeházasodtunk, a negyedik év alatt áldott állapotba kerültem, a fiunkat Budapesten szültem, majd, mint család, úgy gondoltuk, a távházasságnak semmi értelme. Úgy gondoltuk, bárhova vessen minket a sors, egy színházhoz szerződünk. Szabó István volt akkor a magyar társulat vezetője, aki járt Magyarországra, vizsgákat nézett. Miklóst nagyon várták haza, Magyarkanizsán született. Szabó István azt mondta, engem is örömmel várnak. Kell a fiatal színész. Jöttünk egy négy hónapos gyerekkel, kezdtünk dolgozni Szabadkán, és elindult az élet. Nem voltam akkoriban ilyen nyitott és közvetlen, mint most, én egy nagyon zárkózott fiatal színésznő voltam, mondhatnám azt is, hogy szégyenlős. Furcsa volt a nyitottság és a közvetlenség, melyet az észak-bácskai ember a több évszázados együttélés során átvett a szláv nemzetségtől, hogy egy pillanat alatt kitárja a szívét. Ez első pillanatban riasztó volt, majd rájöttem, hogy itt ilyenek az emberek, lassan bennem is elindult a feloldódás folyamata. Felszabadító érzés volt, amikor le tudtam vetni a régi gátlásaimat, bármikor bárkivel szóba tudtam állni. Én ezt Szabadkának köszönhetem.

„Akkoriban a rendezők nem feltétlenül önmegvalósítani akartak”

* A szabadkai Népszínház meghatározó intézmény az ön életében. Erre az időszakra hogyan tekint vissza?

— Minket rögtön bedobtak a mély vízbe. Fantasztikus szerepeket kaptunk, Miklós és én is. Akkoriban a rendezők nem feltétlenül önmegvalósítani akartak. Társulatban gondolkodtak, azt nézték, hogy olyan legyen a repertoár, hogy az megfeleljen a szabadkai, vajdasági közönségnek, azzal fesztiválokon lehessen részt venni, ugyanakkor a társulat fiatal tagjainak folyamatos fejlődésre legyen lehetősége, az idősebbek pedig ahogyan érettebbek lettek, a koruknak megfelelő szerepeket kapjanak. 1974-ben, amikor idekerültünk, harminckét tagú volt a magyar társulat. Nagyon szép szerepeket kaptunk, amelyek által tényleg tudtunk fejlődni. Később, amikor már tanítottam, a tanítványaimnak mindig mondtam, hogy aki ezt a hivatást választja, annak napról napra tanulni és fejlődni kell. A tegnap sikeréből ma, holnap már nem lehet megélni. Mindennap le kell tenni az asztalra valamit, ezt csak folyamatos tanulással lehet elérni.

* Néhány éve jelen voltam a Zöld hajú lány jubileumi ünnepségén. Fantasztikus élmény volt a dalokat hallani, és látni, érezni, hogy a közönség nem felejtette el ezt az előadást. Ma is él. Mi a titka a Zöld hajú lánynak?

— A bemutatókor azért lett nagy bumm meg országos hírű előadás, mert olyan műfaj került a szabadkai Népszínház színpadára, amellyel korábban nem próbálkozott sem a szabadkai Népszínház, sem a vajdasági színházak. Belgrádban a Bitefen volt egy Hair, Jézus Krisztus szupersztár, ezekért megőrült az ország. Ez valami hasonlót hozott be. Ez volt az egyik ok, továbbá a kitűnő zene, a szokatlan látvány, a téma, mely nyilvánvalóan jelen volt már a mindennapjainkban, de igazából senki nem merte mélyebben megkapargatni. Egy középiskolás lány hogyan lesz magányos a szülei mellett? Elindult a távolodás a generációk között, a fiatalság másban keresett kapaszkodót. Erről nyíltan, komolyan azóta nem beszéltek. Minden újság, minden magazin velünk foglalkozott. Sportcsarnokokban játszottak 3000-4000 néző előtt. Fennmaradt a zene miatt, mert fantasztikusan jó zenét írt Lengyel Gábor. Olyannyira fennmaradt ez a dolog, hogy az elmúlt hetekben keresett meg Erdélyből egy doktorandusz, aki a doktori disszertációját a Zöld hajú lányból írja. Ami a többi szerepet illeti, módom és lehetőségem volt minden műfajban kipróbálni magamat.

„Fontos, hogy értsék”

* Az akadémián mire törekedett, mit igyekezett átadni a növendékeknek?

— Számomra a legfontosabb az volt, hogy ha sikerül felébreszteni bennük az igényt, hogy a színpadon vagy a színpadon kívül egy interjú alkalmával megszólalnak, akkor az a magyar kiejtés és nyelvtan szabályai szerint történjék. Minden régiónak megvan a maga nyelvjárása, ami gyönyörű a maga nemében, de ha csak ezt használjuk, akkor nagyon leszűkítjük a lehetőségeinket. Arra próbáltam felhívni a figyelmüket, hogy felejtsük el a középzárt e-t. Tanuljuk meg, milyen az irodalmi, és azt használjuk. Fontos a beszéd, nem csak az, hogy „én mekkora művész vagyok, és majd jön a lila köd, értik vagy nem értik, de én akkor is nagy művész vagyok”. Fontos, hogy értsék. Fontos, hogy eljusson a verbális információ.

„Emberhez méltatlan körülmények között csináltak végig becsülettel húsz évet”

* Hogyan látja a színházi életet Szabadkán?

— Ha a Magyar Társulatot nézzük, azt hiszem, két tag kivételével mindenkit tanítottam. Nagyon örülök, hogy annyi éves vajúdás után idén tavasszal végre birtokba vehetik az újjáépített Népszínházat. Megérdemli a társulat, hogy ne egy nyomortanyán és koszfészekben és olyan körülmények között dolgozzon, amilyen körülmények között dolgoztak. Emberhez méltatlan körülmények között csináltak végig becsülettel húsz évet.

„Vissza a gyökerekhez”

* Visszaköltözött Magyarországra, ma is aktív, magánórákat ad.

— Miután Miklós tizenhárom éve meghalt, a fiam a családjával már rég Magyarországon élt, az egy-két unokatestvér, aki még él, szintén Magyarországon. Miklós halála után tulajdonképpen a növendékeim miatt maradtam Szabadkán. Amikor nyugdíjba mentem, úgy gondoltam, ne egy országhatár válasszon el a fiamtól és a családtól, akkor vissza a gyökerekhez. Három éve visszaköltöztem Magyarországra. A szarvasi Cervinus Teátrumban voltak előadásaim, Budapesten az Udvari Kamaraszínházban. Vannak fiatal színészek, akik színitanodát, -iskolát végeztek, akik már dolgoznak, a pályán vannak, de úgy gondolják, nem árt, ha kicsit karbantartjuk, szinten tartjuk a beszédüket. Velük foglalkozom.

* Amikor nem a növendékeivel foglalkozik, mivel tölti a szabadidejét?

— Van egy tizennyolc éves unokám, aki érettségire készül, a nyelvtan- és irodalomtételekkel folyamatosan megkeres. Köszönöm neki, örülök, hogy bízik bennem. Szeretek nagyokat sétálni, szeretem a hasam, jókat sütök-főzök. Nagy szerelmem a Balaton. A nagyszüleimtől örököltem Balatonkenesén azt a telket, házat, ahol ők éltek világéletükben. Tavasztól őszig a Balaton, a fák, a madarak, a virágok, a csönd, a béke, a nyugalom.

* Hogyan tekint most Szabadkára?

— Szabadka időrendben a második otthonom. Öt évtizedet éltem le itt. Minden tekintetben meghatározó. Embert próbáló volt a polgárháború, az infláció, a NATO-bombázások, ez is erősebbé tett minket. Ezt választottuk. Sokszor mondom, hogy van a szülőhazám és a választott hazám. Budapesten születtem, oda hazamegyek. Ötven évig éltem Szabadkán, ide is hazajövök.