home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Sült csirke mint tartásdíj
Perisity Irma
2021.11.05.
LXXVI. évf. 43. szám
Sült csirke mint tartásdíj

A gyermekét, gyermekeit egyedül nevelő szülő a leggyakrabban bírósági eljárásban követeli a másik féltől, hogy az vegyen részt a közös gyerek eltartásában. És a leggyakrabban a gyermeket nevelő szülő javára hozott bírósági végzés sajnos semmit sem ér, mert akire vonatkozik, az rendszerint mindent elkövet, hogy kibújjon a rárótt kötelezettség alól. Persze van kivétel is, sokszor nevetséges, de létezik.

— Amikor a szüleim elváltak, mindössze kilencéves voltam — mondja a harminc körüli fiatalember, és közben titokzatosan mosolyog, mintha féltve őrzött gondolatait akarná eltakarni. — Aztán ahogy az évek múltak, láttam, anyám mennyire igyekszik, hogy az öcsémmel semmit ne érezzünk abból, ami őt gyötri, de én tudtam, hogy szenved, boldogtalan. Családi elbeszélésekből tudom, hogy anyámat és a bátyját a nagymama nevelte fel, mert a nagyapa fiatalon meghalt. A kis családi ház, a néhány hold szikes föld szerény lehetőséget nyújtott a családnak, és anyám már akkor elhatározta, hogy tanulni fog, és ahhoz megy férjhez, aki elég komoly lesz a feladatra, hogy családfő és apa legyen. A nagybácsi alig volt húszéves, amikor kivándorolt Ausztráliába, most is ott él, már régen nyugdíjas, a három gyereke már éli a maga önálló életét. Ide nem jönnek vissza. Anyám műszaki egyetemet végzett, és a munkahelyén ismerte meg az apámat, aki csöndes, a munkáját imádó álmodozó volt. Sosem mondták, de ismerve őket, úgy gondolom, anyám kérte meg őt, és nem fordítva. Apám egyetlen gyereke volt a szüleinek, ő volt a „szentkép” a családban, akire mindenki felnézett. Elfogadták anyámat, elsősorban azért, mert egyetemi diplomája volt, és a nagyiék szerint a fiukhoz ilyen illett.

Mivel apáméknak nagy családi házuk volt, a fiatalok az esküvő után ott maradtak, és az öcsémmel ott is születtünk. Az életünkről nem mesélhetek sokat, mert még kicsi voltam, de azt tudom, hogy apám nem aludt velünk — a ház padlásán egy piciny helyiséget rendezett be magának, az volt az ő birodalma. Rengeteg rajz, ceruzák, vonalzók borították az íróasztalt, és ezen meg egy heverőn kívül nem is volt más bútorzat. Kilencéves voltam, amikor anyám azt mondta a nagyiéknak, megunta, hogy a férjét ajándékkal csalogassa le a padlásról, hogy hetekig szót sem vált senkivel, hogy az iskolában azt kérdezik, a fiának van-e apja. A nagymama erre azt mondta, egy kicsit legyen türelmes, a fia éppen egy gép összeállításán dolgozik, híres feltalálóvá válik majd.

Azt tudom, hogy apám bennünket teljesen elfelejtett. A nagymama arra kérte anyámat, ne perelje be apámat, majd ő segít felnevelni bennünket. Albérletbe költöztünk, mert a nagymama ezt tartotta helyesnek. Az anyai nagyinak volt egy kis háza, de 30 km-re a várostól, hát elfogadtuk anyám esküvőkomájának a felajánlását — ő Oslóban él, van itthon egy kétszobás lakása, így ez lett az otthonunk.

Az anyám vasakaratának, szigorúságának és éleslátásának köszönhető, hogy az öcsémmel elvégezhettük az egyetemet. Úgy nevelt bennünket, mint egy katonatiszt, mindent meg kellett tanulnunk: mosni, vasalni, főzni, mert mindig azt mondta, „nektek akkor is élni kell, ha én véletlenül meghalok, még mielőtt felnőttök”. Igazi segítséget csupán a bátyjától kapott, aki időnként küldött pénzt. Az apai nagymama támogatása abból állt, hogy éveken át, ha havonta egyszer-kétszer meglátogattuk, induláskor egy sült csirkét csomagolt, azzal a megjegyzéssel, hogy éhesek ne legyetek. Pedig tudta, hogy a másik nagymama tanyasi, aki pénzt nem adhat, de nekünk is mindig nevelt csirkét. A szüleim nem választottak új párt maguknak, anya nekünk, apa pedig a feltalálásnak szentelte az életét. Apa továbbra is a padlásszobában élt, még akkor sem jött le, ha mi ott voltunk látogatóban.

Múltak az esztendők, én már negyedik éve nős vagyok, van egy hat hónapos kislányunk. Az anyám sajnos nem érte meg, hogy nagymama legyen. A feleségem a terhesség hetedik hónapjában járt, amikor anyát eltemettük. Érzem, hogy elégedett, boldog volt, a feleségemmel jól megértették egymást, és azt is tudta, hogy kislányt szeretnék, illetve azt is várunk. Amikor a baba két hónapos volt, elvittük a dédmamához. A nagypapa már meghalt, a családi házban most apám és az anyja él. Az anyai nagymamám már régebben meghalt, így foghíjas a rokonságunk. Mondtam a feleségemnek, elmegyünk apámhoz — aki még az esküvőmre sem jött el — és az ómamához, ismerjék meg a család új tagját. Csodák csodájára apám lent volt az ebédlőben, amikor megérkeztünk, és kezet fogott velünk, ránézett a lányomra, majd azt mondta, lehetne akár fiú is, nincs haja. Amikor hazaindultunk, az ómama sült csirkét csomagolt egy műanyag dobozba. A feleségemnek adta azzal a megjegyzéssel, hogy edd meg, ez szállási csirke, több lesz a tejed. Egész úton hazafelé ezen mulattunk a feleségemmel. Pedig sírni lett volna kedvem.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..