A szavak erős és hatásos fegyverré lettek, életeket alakítanak, kapcsolatokat formálnak, gyógyítanak és ölnek meg. Olykor pedig mint címkéket aggatják ránk őket, és — mint az önbeteljesítő jóslatok — gyakran önálló életre kelnek. Címkézni bizony jó érzés, mert van benne egy kis rejtett felsőbbrendűség. Mintha jobban rálátnánk a másikra. S már el is hagyta a szánkat az a szó, hogy narcisztikus személy, toxikus kapcsolat, bántalmazó szülő stb. Be kell valljam, hozzám is gyakran érkeznek kliensek már magukat felcímkézve, és utána is néznek a saját diagnózisuknak. Nem is ezzel van a baj — hiszen ezzel együtt azt is tudatosítják, hogy van megoldás.

Forrás: Regenbrampton.com

A kognitív terápia atyja, Aaron T. Beck kutatásainak alapján Tringer László odáig megy, hogy a kognitív torzítások listáján említi a címkézést. Eszerint a címkézés és a téves címkézés „a túláltalánosítás extrém formája, amikor a személy ahelyett, hogy megfogalmazná a problémát, negatív címkével illeti magát vagy mást”.

Azt tudjuk, hogy az a gyermek, akit sokat és következetesen dicsérnek, egészen más felnőtté válik, mint azok a gyermekek, akiket szülei vagy éppen tanárai rendre lekicsinyelnek, gyaláznak (Ranschburg Jenő). Máskor azt mondják, hogy gyerekek/felnőttek vagy éppen fiúk/lányok vagyunk. Ebben az esetben a címkézés a nevelésnek, illetve a szocializációnak a fontos eszköze.

Szintén máskor olyanokat mondanak, hogy bűnöző vagy alkoholista, esetleg könnyűvérű. Ezekhez a fogalmakhoz pedig mindannyiunknak van valamilyen gondolata, saját élménye, közeli hozzátartozója, mindez pedig kész életutat társít az érintettekhez, pontosabban a címkézettekhez. Egy csecsemők szüleivel végzett felmérésben azt a megállapítást fogalmazták meg, amely szerint feltehető, hogy a szülői előrejelzés hátterében olyan belső vágyak, rejtett igények húzódnak meg, amelyek a szülőket arra késztették, hogy szerepet vállaljanak a megjósolt tulajdonságok kialakításában.

Forrás: Advantagecaredtc.org

Stigma lehet minden, ami egy társadalomban negatívnak, nemkívánatosnak minősül. A stigmatizálás negatív viszonyuláson, előítéleteken alapul, melyek tudatlanságból, sztereotípiákból és diszkriminációból táplálkoznak.

A mentális zavaroktól szenvedő személyeket is érinti a stigmatizálás. Gyakran sértő, megalázó kifejezésekkel illetik őket: dilis, félnótás, félkegyelmű, gyagyás, bolond, kettyós, idióta. Ez pedig már a szóbeli, vagyis a verbális és a lelki bántalmazás jelensége. A megbélyegzések azonban a gyógyító intézményekre és személyekre is kiterjednek, pontosabban hogy a pszichiátriai gondozókban, klinikákon a társadalomra veszélyes betegeket kezelnek. A pszichiáterekről sokan úgy vélik, hogy csak a gyógyszerezés és a kábítás a céljuk, a pszichológusokról pedig, hogy túlságosan elvontak, talán maguk is kattantak.

Akárkit is érnek a stigmák, azokra a személyekre a megalázottság és az ezzel járó szégyenérzet rendkívül káros hatással lehet. Leginkább csökkentik az önbizalmat, az emberi méltóság érzését, önértékelési gondokat, társas kapcsolatokban pedig szorongást okoznak. Mindez további negatív hatással lehet például a betegség alakulására, elmélyítheti a depressziót. Érthető hát, hogy sokan azért nem fordulnak orvoshoz, mert félnek a megbélyegzéstől, tartanak attól, hogy környezetük megveti őket emiatt. A hosszú gyógyulás során megjelenhet az önstigmatizáció is, amikor a betegek nem bíznak saját gyógyulásukban, ez pedig erőteljesen csökkenti a gyógyuláshoz szükséges motivációjukat.

A stigmatizáló működésének hátterében az egyén saját önigazolási szükséglete, státusz- vagy hatalomszükséglete, társadalmi szerepből vagy annak hiányából fakadó érvényesülési vágya állhat.

A mentális betegségek esetében a megbélyegzés csökkentésében és megszüntetésében sokat segíthet a tájékozódás, a betegségek természetének megismerése, a média általi érzékenyítés, a művészetekben és a kulturális tevékenységekben szentelt nagyobb figyelem és leginkább a transzparens kommunikáció az emberek, illetve az emberek és az intézmények között. Személyes vonalon pedig az érintetteknek fontos felismerniük a tüneteiket, idejében orvoshoz fordulniuk, és változtatniuk az önmegbélyegző magatartásukon. A mentális zavaroktól szenvedők nem azonosak a betegségükkel. Például a nyelvezetben is nagyobb figyelmet kaphat a pontosság: a depressziós vagyok helyett mondhatjuk azt, hogy depresszióm van, vagy a szkizofrén vagyok helyett, hogy szkizofréniában szenvedek. A gyógyítók hozzáállásában tükröződnie kell a mentális betegségben szenvedők emberi méltósága tiszteletben tartásának, tüneteik komolyan vételének, a megbélyegző kifejezések kerülésének, valamint a beteg gyógyulásba vagy a betegség gyógyításába vetett hite erősítésének, hamis illúziók táplálása nélkül.

Forrás: Cdn.hourdetroit.com