Régi fényképeken régi arcok. Folyamatosan ismétlődő benyomás: mintha sokkal többet tudtak volna az életről. Legalábbis bölcsebbek voltak. Tartás, tekintet, elszántság, elképzelés.

Volt bennük mindez: tartás, tekintet, elszántság, elképzelés.

Régebben, évtizedekkel ezelőtt az október is másmilyen volt. Addigra megkopaszodtak a fák. Nem volt az ágakon egyetlen levél sem. Mint ezen a fényképen, mely 1961. X. 18-án készült a szabadkai Sétaerdőben, mások Kiserdőnek nevezik, megint mások Epres-erdőnek hívják. Sportnapot tartottak aznap.

„A mai Sétaerdő helyén a 18. század végén eperfaültetvényt létesítettek a selyemhernyó-tenyésztés fellendítésére. Ez a vállalkozás nem járt sikerrel, de az ültetvény erdővé terebélyesedett. A Sétaerdő, vagy ahogyan a 20. század második felében nevezték: a Városliget a szabadkaiak kedvenc pihenőhelyévé vált, később pedig sportközponttá fejlődött. Itt épült ki, még az első világháború előtt az első labdarúgópálya Szabadkán, később pedig tenisz- és más sportpályák létesültek és felépült a városi sportcsarnok.”

Kiserdőnek azok hívják, akik még ismerik a városkörnyéki erdőket. Dalolva, kerékpáron, később összecsukható, csíkos kempingszékeket a csomagtartóba helyezve, autóval mentek a kelebiai erdőbe, a Tőzegbányába, ki merre.

A kelebiai erdőben megfeketedett a hulla, mire megtalálták. Pedig nem telt el túl sok nap. Csak éppen senki nem járt arra. Ma már senki sem jár az erdőben. A „nagy” erdőben. így mesélték, a nagy erdőben akadtak rá, ahol évtizedekkel ezelőtt még árvalányhajat simogatott a szél.

Mások Epres-erdőnek nevezik. Emlékszem, amikor a nyári szünetben a Tollgyár felőli legközelebbi pékségben vásároltuk a kétkilós veknit, mert ott volt a legropogósabb, voltak fiúk, akik nem mifelőlünk jöttek, hanem a Majsai hídon keresztül. Az Epres-erdő felől, mondták otthon, amikor meséltem, micsoda bátorság van bennük, átbicajoznak a hosszan kanyargó vasúti sínek felett, át a várost kettészelő vasúti pályákon. Vad a tekintetük is. Abba az iskolába járnak, ahová a fényképen látható lányok is jártak. Másik világ! Ott mindenki vadabb. Bátrabb. Nagyszájúbb. Nincs is szerb osztály. Az más. Úgy más. Persze mi sem vagyunk gyávák, csak kevesen vagyunk.

1961. X. 18-án készült a fénykép a Sétaerdőben, ahol az említett iskola nyolcadikosai, a lányok is, sportnapon vettek részt. Tehát a fényképen szereplő lányok ugyanabba az iskolába jártak, mint csaknem két évtizeddel később azok a fiúk, akik vad és vonzó tekintetébe belegubancolódott a miénk, akik a Majsai hídon innen jártunk a Tollgyárhoz legközelebb eső pékhez és iskolába.

Az egyik ilyen vad tekintetű fiú és néhány barátja boxert ragadott, és alaposan helybenhagyta azt a Majsai hídon inneni fiatalembert, aki innen udvarolt oda, a hídon túlra, az Epres-erdő környékére, a fényképen szereplő egyik lánynak. A fényképen négyen állnak, hárman guggolnak. Aki miatt a fiatalember a verést kapta, de nagyon alaposat, nyolc napon túl gyógyulót, az a fénykép bal szélén álló lány volt. Az Anyám.

Zsebre dugott kézzel állt a Sétaerdőben, a sportnapon, a kopasz fák alatt, a barátnői társaságában. Hanyagul állt. Vagány egy lány volt, amikor magában lehetett. Mindig magában volt, de vagány csak akkor, ha az anyja nem volt a közelében. És tudta, hogy nem szidhatja össze őt.

Áll a fényképen, zsebre dugott kézzel, fekete nadrágja a combjához tapad, makrancosan néz a fényképezőgép lencséjébe. Amúgy kézilabdázott. Arról is van fénykép. Győztes gólokat adott, meg nem csak olyanokat, de sokat. Jól kézilabdázott. Talán ezért figyelték a fiúk, ezért nem akarták, hogy a hídon túlról jövő jampec ugrálja körül. Lecsapja a kezükről. Mert nem volt nyafka lány. Vagány volt, zsebre dugott kézzel, fütyörészve bandukolt összeszíjazott iskolakönyveivel. Ha nem volt kedve, nem felelt a tanárnők kérdéseire. Több egyest kapott emiatt. Összeszorította a száját. Nézett ki az ablakon. Az Epres-erdő felé. Át, a fejek fölött. Nem érinthették meg. Pontosan úgy, mint amikor gólt dobott. Úszott a levegőben. A kézilabda kemény sport.

A fiatalember, aki az árokba hemperedett véresen, összeszorította a fogát, és arra gondolt, nagyon különleges ez a lány. Nagyon-nagyon. De ez később történt, egy évvel, másféllel később. Most még csak sportnap van, közös fotót készítenek a lányokról, a fák kopaszon merednek az októberi égre, a rendben tartott fakerítés előtt, labdával maguk előtt, lefényképezkedtek. A zsebre dugott kezű, egyenesen a lencsébe néző, gerinces, makacs, kihúzott derekú, vékony lány az Anyám.

Régi fényképeken régi arcok. Folyamatosan ismétlődő benyomás: mintha sokkal többet tudtak volna az életről. Legalábbis bölcsebbek voltak. Tartás, tekintet, elszántság, elképzelés.