home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Sosem voltunk család
Perisity Irma
2013.10.23.
LXVIII. évf. 43. szám
Sosem voltunk család

Mire a vonat jó ötórás zötyögés után Szabadkáról Belgrádba ért, mindent tudtam róla. Hogy most iratkozott be az egyetem negyedik évére, hogy feltöltődni jött a szabadkai nagymamához, hogy mindössze 23 éves — és hogy nem tud mit kezdeni az életével...

— Mindig azt gondoltam, hogy a sorsukról csak az öregek tudnak mesélni, nekik ugyanis bőven van miről — mondta öregesen, könnyes szeme ellenére is mosolyogva a lány —, ám ha jól belegondolok: eddigi életem felér legalább egy fél évszázados tapasztalattal. Ahhoz, hogy minden érthető legyen, meg kell ismeri a családom különös történetét is. Igaz, a kezdeti eseményeket magam is csak azóta ismerem, amióta apuval kettesben élünk. Sokat mesél a fiatalságáról, szerelmükről, házasságukról... — amiből a harminc év alatt sem sikerült családot kovácsolnia, teszem hozzá mindig, de csak gondolatban, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat.

Az apám, miután befejezte Szabadkán a gimnáziumot, Belgrádba került. Mivel nem volt testvére, a banktisztviselő szüleinek nem okozott különösebb gondot tanulmányait fizetni. Az egyetem elvégzése után csak addig volt itthon, amíg el nem intézte a katonai szolgálattal kapcsolatos formaságokat. A katonaidő letöltése után kapott ugyan állást, de ő többre vágyott, ambíciói, álmai voltak, melyek megvalósítása tágabb életteret, jobb fizetést és szabadabb mozgást követelt, mint amilyen itthon a rendelkezésére állt. Ragaszkodott ugyan a szüleihez, de ők is azt javasolták, hogy küzdjön az álmaiért, ezért hát visszament Belgrádba. Sosem volt udvarlós típus, szórakozni sem járt sokat, nem is csoda, hogy harmincévesen ismerkedett meg anyámmal. Mindketten politikai pályán mozogtak, munkájuk révén sokat voltak együtt, és a tíz évvel fiatalabb anyámat meghódította a nyugodt, intelligens magyar fiú.

Apa harminchárom éves volt, amikor megesküdtek. Először csak egy garzonlakást kaptak, de amikor a nővérem megszületett, azonnal egy háromszobást utaltak ki a családnak. Az ingatlant később a szüleim meg is vették. A legkorábbi gyermekkori emlékeim sem arról szólnak, hogy igazi család lett volna a miénk. Anya sokkal jobban szerette a nővéremet, ezt nem is rejtette véka alá — én apa gyereke voltam, ebből pedig ő nem csinált titkot. Nálunk mindenki élte a maga kis önálló életét. Anya rendszerint csak magának főzött, amikor már nagyobbacskák lettünk, akkor a nővéremmel ketten kotyvasztottunk valamit, vagy apu, ha volt rá ideje. Sütemény vagy kalács csak akkor került az asztalra, ha apu készített. Anyu szerint azért vannak a cukrászdák, hogy kiszolgálják a dolgozó feleségeket. Megtörtént, hogy a szüleim napokig szót sem váltottak egymással. Nem veszekedtek, legalábbis én soha az életben nem hallottam, de azt sem láttam sosem, hogy megsimogatták volna egymást, megfogták volna egymás kezét. Már középiskolás voltam, amikor egy közös vacsoránál megkérdeztem, szeretik-e még egymást, és ha igen, miért olyan kimért köztük a viszony. Apám nem válaszolt, anya pedig azt mondta: ahhoz másik családba kellett volna születnem, hogy olyan szülőket láthassak, akik a gyerekeik szeme láttára szeretkeznek. Ezután soha többé nem tettünk utalást a köztük levő viszonyra.

A nővérem idejében befejezte az egyetemi tanulmányait, a rendkívül kedvezőtlen társadalmi viszonyok közepette munkát kapott, és egy csinos kis egyszobás albérletbe költözött. Apám sosem panaszkodott a szüleinek, így én sem tartottam illendőnek, hogy szóljak nekik, pedig sokat voltam a szabadkai nagyszülőknél. Náluk is tanultam meg folyékonyan magyarul. A nővérem nem nagyon szeretett hozzájuk menni, így elég gyatrán beszéli ezt a nyelvet. Nekem a szabadkai nagyiék jelentették a feltöltődést. Ha az otthoni légkör szinte fojtogatott, hétvégén csak vonatra ültem, és mentem a nagyihoz — előzőleg pedig telefonon megrendeltem, hogy mit akarok enni.

Három évvel ezelőtt, amikor egy hétvégi „feltöltődés”-ről értem haza, apa azzal fogadott, hogy anyu elhurcolkodott a nővéremhez. Egy szó nem sok, annyi magyarázatot sem kaptam, sőt anyám sem mondott semmit, amikor meglátogattam, csak azt: így lesz jó mindenkinek. A történtekbe a nagyapa belebetegedett, és tavaly meg is halt. Most így fest az életünk: anya meg a nővérem külön élnek, még látogatóba sem igazán járnak haza, és apa meg én is külön lakunk. És itt van még a szomorú, tehetetlen nagymamám, akinek az én hétvégi látogatásaim lopnak egy kis fényt az életébe. A szüleim nem váltak el, de már össze sem tartoznak. Azt hiszem, valójában soha nem is tartoztak igazán össze, valami mindig hiányzott a kapcsolatukból... Tudja, valahányszor karácsonyra hazajövök a nagyihoz, irigykedve bámulom a kivilágított ablakokat. Elképzelem a meleg szobában kipirult arccal ünneplő családot, és ilyenkor belesajdul a szívem a felismerésbe: mi valójában sosem voltunk igazi család.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..