home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Sosem lesz vége?
Perisity Irma
2013.11.13.
LXVIII. évf. 46. szám
Sosem lesz vége?

Legtöbb beszélgetőtársam biztatást, vigasztalást és megerősítést vár arra, hogy helyesen járt-e el bizonyos élethelyzetekben. Árpád, az ötven év körüli férfi nem ilyen. Nyomban előrebocsátja, hogy ne vigasztaljam, és az sem érdekli, ha a történetét kételkedve fogadom. Családjának az élete egyszerűen így alakult, és ezen nem lehet változtatni.

— A tűz nagyon fontos szerepet tölt be ősidőktől fogva az ember életében, ám azt kell mondanom, hogy nem minden esetben áldásosan. Sőt! A családom, mégpedig három nemzedékre visszamenően, retteg tőle — kezdi történetét Árpád. — Azt persze hajlamos mindenki elfelejteni, hogy az események alakulásáért mi is felelősek vagyunk. Olyan faluban születtem, amely idővel szinte összenőtt a szomszédos várossal. A helybeliek azonban megőrizték a falusi mentalitást: mindenütt jószágot tartanak, az udvar pedig szabály szerint két részből, a virágoskertből és a hátsó udvarból áll. Kicsit olyan az egész, mintha megállt volna az idő a hatvanas évek környékén.

A családom egyike a település őslakosainak, már a dédszüleim is itt éltek, és a következő nemzedékek is itt eresztettek gyökeret. Elsősorban azért, mert annak idején a család tulajdonában levő földek közel voltak egymáshoz, a jövedelmükből pedig tisztességesen meg lehetett élni — nem volt ok tehát elmenni. Mint mindenütt, a családok anyagi lehetősége itt is más és más. Nem voltunk ugyan túl gazdagok, de a felsőbb réteghez tartoztunk. Akárcsak most, akkor sem volt eszményi az emberek közti viszony, az irigység, féltékenység és az emberi butaság megkeserítette sok család életét.

Állítólag a nagyapám izgága öccse, aki az italtól sem idegenkedett, gyakran belekötött minden útjába álló emberbe. Egy búcsú alkalmával nemcsak összeszólalkozott, hanem össze is verekedett a falu másik élvonalba tartozó családjának a fiával, az pedig a barátaival úgy helybenhagyta, hogy lovas kocsin kellett hazavinni. Ezzel megpecsételődött a két család további kapcsolata és a leszármazottak sorsa. A pórul járt nagybácsi néhány nap múlva felgyújtotta a szomszéd kazalját. Szerencsére idejében észrevették a tüzet, így a családi házat meg tudták menteni, a hátsó udvarban levő épületek azonban a jószág nagy részével odaveszett. Mindenki tudta, ki az elkövető, bizonyítéka azonban nem volt senkinek, ezért nem is tettek ellene feljelentést. A nagyapáék segítettek felújítani a károsult hátsó udvarát, hiszen az egész falu részt vett a kár helyrehozásában, ugyanakkor mindenki tudta, hogy a dolog nem marad annyiban. Egy év sem telt bele, egyszer csak, amikor nagyapáék éppen lakodalomban voltak, kigyulladt a lóistállójuk. A szomszédok oltották ugyan a tüzet, de mire a tűzoltók kiértek, már leégett az istálló, és odaveszett benne a két ló is... Lassan mindkét család rettegni kezdett a tűztől. A szóbeszéd szerint elátkozták egymást, így gyújtogató nélkül is fellobban a tűz hol az egyiküknél, hol a másikuknál. Ez persze nem volt igaz, és mindig pontosan tudták, ki mikor és mit gyújt majd fel a szomszédnál. Furcsa módon sosem került bíróságra a dolog, a két család tagjai azonban messziről elkerülték egymást. Én már születésemtől kezdve úgy tudtam: Borsosékat utálni kell. Legénykoromig három alkalommal volt tűzeset: kétszer nálunk, egyszer Borsoséknál. Édesapám meghalt, mielőtt megnősültem, és az átkot nekem kellett volna továbbéltetnem — de nem vitt rá a lélek...

Amikor megesküdtünk, megegyeztünk a feleségemmel, hogy megpróbálok beszélni a Borsos család fiatal tagjaival, és ha lehet, rendezem a kapcsolatunkat... Néhány nap múlva azonban kigyulladt a garázsunk, benne égett egy kistraktor meg egy motorkerékpár — az autó szerencsére szervizben volt. Anyám mérhetetlenül csalódott bennem, gyáva, tehetetlen embernek nevezett, aki meggyalázta a család becsületét. Elviseltem a szavait, de nem tudtam kárt tenni a szomszédnál. Akkor lobbant fel náluk ismét a tűz, amikor az időseb fiam első születésnapját ünnepeltük. A füstölő állt lángokban a felaggatott sonkával, szalonnával együtt. Egykettőre átterjedt a tűz a többi melléképületre is, és már a lakóház tetőszerkezete égett, amikor megérkeztek a tűzoltók. Néhány nap elteltével, vacsora közben anyám azt mondta: én kiköszörültem a becsületünkön esett csorbát, a többi a te feladatod — és még azon az éjszakán felakasztotta magát. Az idősebb fiam most hetedik osztályos kisiskolás, és a minap azt kérdezte tőlem: apa, több tűz nem lesz már a faluban? Szó nélkül keltem fel az asztaltól, és azóta egyfolytában azt kérdezem magamtól: ennek sosem lesz vége?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..