Sosem késő
Perisity Irma
2020.02.21.
LXXV. évf. 7. szám
Sosem késő

A most időskorúakat a szüleik arra nevelték, hogy az életben mindennek megvan a maga ideje: a játéknak, tanulásnak, férjhez menésnek, gyerekszülésnek, és végül békében megélni az öregeknek járó nyugodt, csöndes éveket. Az új idők azonban új szabályokat hoztak, és a fiatalok abban a tudatban élnek, hogy soha semmiről sem késhetnek le, vagyis sosem késő. A koros, ápolt asszony szerint ez az állítás mindenkire vonatkozik attól függően, ki mennyit mer megtenni abból, ami régen tilos volt az idősek számára.

— Tudom, az idősebb olvasók majd azt gondolják, nem vagyok egészen normális, de higgye el, szilárd elhatározással jöttem a beszélgetésre — kezdi. — Elmondom, hogy igenis óriási igazság van abban, hogy sosem késő az életben semmi, csak bátorság kell ahhoz, hogy megéljük, amit elmulasztottunk fiatalkorunkban. Ne kérdezze, hány éves vagyok, úgysem mondom meg. Egyébként sem ez a fontos, hanem az, mit érzünk. Engem úgy tanítottak a szüleim, ahogy azt maga is megfogalmazta, de a hosszú életem folyamán rájöttem, majdnem minden izgalmas élményről lemaradtam emiatt. Hát ne vegye senki zokon, hogy most, időskoromban akarom legalább részben behozni, amit elmulasztottam.

Egy bácskai kisváros szülötte vagyok, az apám híres szabó volt. Igaz, a háború után elvették a műhelyét, gyári munkás lett, de szabadidejében egészen a haláláig űzte a mesterséget. Azt hiszem, a környéken nem volt vőlegény, akinek az esküvői öltönyét nem ő varrta. Az anyám besegített neki, de rendes munkaviszonyban nem állt. Négyen voltunk testvérek, négy lány, és az ellátásunk elég volt neki. Jómódúak hírében álltunk, a takaros családi házunk is a főutcán volt, ami akkoriban rangnak számított a falusi hierarchiában. Csak én jártam ipariskolába, szakmát tanultam, és talán ennek a közegnek köszönhetem, hogy már fiatalkoromban pontosan tudtam, mit akarok az élettől. Abban is biztos voltam, hogy csak tehetős legényhez megyek férjhez. A kertszomszédjaink egy híres nemesi család sarjai voltak, két lány és egy fiú élt a házban, a szüleik elhaltak. A legény már túl volt a harmincon, állítólag a húgai miatt nem nősült meg. Más modorú, öltözetű férfi volt, mint a falubeliek, és ráadásul főiskolai oklevele is volt: építészmérnökként dolgozott egy híres építőipari gyárban. Úgy gondoltam, vele le tudnám élni az életet, és egy kissé feljebb is lépnék a ranglétrán. Egy kis ügyeskedéssel húszéves koromban férjhez mentem hozzá. Az esküvő után beköltöztünk a városba, de a férjem nem tudott elszakadni a szülői háztól, a lassan már öreglányokká vált húgaitól. Heti rendszerességgel utazott haza, munkálta a kertet, istápolta az egyre tehetetlenebb testvéreit.

Én a szakmában dolgoztam, szültem egy gyereket, és éltem a mérnöknének kijáró életet: rendszeresen mentem fodrászhoz, varrónőm volt, tavasszal és ősszel mindig akadt segítségem a nagytakarításnál. Egyszóval én terveztem, irányítottam a család életét, sőt, a férjemet is, aki idővel egyre kevesebbet adott magára: rengeteget evett, betegesen elhízott, lelassult, és még beszélgetni sem volt mindig kedve, állandóan a hintaszékben szunyókált. De ez nem volt zavaró körülmény számomra. Én azt csináltam, amit jónak láttam, azt vettem, amit éppen megkívántam. Rendszeresen jártam színházba is, még Újvidékre is elmentem az ismerősökkel egy-egy bemutatóra. A férjem csak akkor szedte rendbe magát, amikor sikerült rábeszélnem, hogy kísérjen el a színházba. Így nőtt fel a fiunk, befejezte az egyetemet, majd megnősült. Nagyon ügyeltem arra, hogy ne keveredjen hozzá nem méltó lányokkal, de nem volt sikerem — a menyemet még ma sem tudom elfogadni, pedig már két középiskolás unokám van.

Két éve halt meg a férjem, elég sokáig volt súlyos beteg. Őszintén mondom, megkönnyebbültem a halála után. Nem volt rossz ember, mindig én hoztam meg a döntéseket, de belefáradtam, hogy férj és feleség is legyek. Hála istennek, egészséges vagyok, még az agyam sem mondta fel a szolgálatot, hát közöltem a gyerekekkel: most egy kicsit élek, amennyit még nekem ád a sors. Már több mint egy éve eljárok teadélutánokra, tagja vagyok a nyugdíjasok énekkarának, szervezett kirándulásokon veszek részt, megtanultam a számítógépet használni. Szinte hihetetlen, mi minden áll az idősek rendelkezésére is. És azt sehol sem írja, hogy az időseknek tilos jól érezniük magukat. Számítva arra, hogy sokan majd nem értenek velem egyet, mégis kimondom: igenis igaz a mondás, mely szerint sosem késő! Persze, annyit kell tervezni, amennyi kivitelezésére az ember képes, de minden perc megéri a fáradságot. A fiam sokszor megrökönyödve néz rám, amikor valami újat mondok, de sohasem kritizál. Mert valójában nincs miért: anyaként mindent megtettem érte és az unokákért, feleségként sohasem hoztam szégyent az uramra. Hát senki se rója fel nekem, ha élvezni akarom az életem maradékát. Olyasmivel, ami még illik hozzám. Az vesse rám az első követ az idősek közül, aki maga nem érezte, hogy szabadabban kellene lélegezni a hetvenedik életév után is.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..