— Az első hibás lépésemet — kezdi rövid hallgatás után a férfi — huszonnégy éves koromban tettem meg, szülői kívánságra. Minden, ami ezután következett, tévedés volt. Ebben a kisvárosban születtem, ahogy a szüleim és az ő szüleik is. Az ezüstnyárfás temetőben talán a mi vezetéknevünk áll a legtöbb keresztfán, olyan nagy volt valamikor a család. És híres, szorgalmas, jómódú, tisztességes. Nyilván ennek köszönhető, hogy ma is köztiszteletben álló „őslakosnak” tartanak bennünket. Ketten vagyunk testvérek, az öcsém két évvel fiatalabb, ő is nős, neki is három gyereke van. Igaz, eddig azt hittem, hogy nekem csak kettő, de tévedtem. 

A fiatalok talán nehezen értik, de nem is olyan régen még az volt a szokás, hogy a szülők akaratát tiszteletben kellett tartani. Különösen olyan dolgokban, amelyek az egész családot, annak tekintélyét és jó hírét illették. Az öcsém keményfejűbb, már kicsi korában is magabiztosabb volt, mint én, így a szüleim inkább rajtam gyakorolták a fegyelmet. Középiskolásként lettem először szerelmes, méghozzá egy olyan lányba, akit a rokonai neveltek. A városhoz közel, egy tanyasi bolgárkertészetben dolgozott napszámosként. Csöndes, csodálatosan szép lány volt, akiért bármit megtettem volna. Amikor a szüleim meghallották, kinek csapom a szelet, kétségbeestek. Nem csak azért, mert szegény volt, sokkal inkább azért, mert a szüleim mércéje szerint ő egy gyökértelen, ki tudja, milyen fészekből származó teremtés volt, aki — szerintük — nem érdemli meg a vezetéknevünket. Csaknem két évig harcoltam, eredménytelenül. A lány is tudta, hogy a szüleim hallani sem akarnak róla, hát egy napon eltűnt a városból. A rokonai semmit sem mondtak róla, így hónapokig tartó kutatás után végül feladtam a keresését. Teljesen összetörtem…

Már huszonnégy éves voltam, amikor a szüleim megtalálták a „hozzám illő” lányt, de én őt már első látásra ellenszenvesnek tartottam. Néhány hónap múlva mégis megesküdtünk, és anyámék udvarában építettünk egy külön házat nekünk. A feleségem fontosnak érezte, hogy a családba került, de semmit sem tett annak érdekében, hogy elnyerje a megbecsülésünket. Fel volt vágva a nyelve, sosem gondolta át, mit és mikor mond, semmi sem volt számára szent. Én meg éltem az elnyomott férjek életét. Közben született két lányunk — szerencsére nem sok tulajdonságot örököltek az anyjuktól, és nagyon szerettem, szeretem őket. Miattuk éltem le az anyjukkal húsz évet, de akkor már anyáméknál is elfogyott a türelem, és áldásukat adták a váláshoz. De időközben én sem voltam angyal. Soha nem sértettem őt meg, hiszen a gyerekeim anyja volt, de azért egy-két éjszakát házon kívül töltöttem, persze nem egyedül. Ha ilyenkor hazamentem, nem mertem a szüleim szemébe nézni, noha nem szóltak volna semmit, hiszen elegük volt a menyükből.

A válás után a feleségem a házunkat követelte, pontosabban vagy a lakást, vagy annak az ellenértékét azért a munkáért, amelyet a tizenkilenc év alatt végzett. Ebből persze semmi sem lett, hiszen a ház a szüleim telkén, illetve az ő pénzükből épült fel, és ezt bizonyítani is tudták. Apám megígért neki egy kártérítést, melyet visszautasított, mert kevesellte. Azt mondta, megvárja, amíg apám meghal, és majd akkor elpereli tőlem az örökségemet.

A lányok velem vannak, az idősebb már egyetemi oklevéllel Bécsben dolgozik, a fiatalabb is közel áll a tanulmányai befejezéséhez. Az ősszel, amikor a kisebbik lányt vittem a buszállomásra, egy középkorú asszony állított meg, majd megkérdezte tőlem, ismerek-e egy… és a nevemet mondta. Meghívtam az otthonomba, aztán pedig egy majdnem egész napos beszélgetés során kiderült, hogy az első szerelmem legjobb barátnője, és Romániából jött megkeresni. Tőle tudtam meg, hogy a lány a terhesség harmadik hónapjában volt, amikor elment innen. Erdélyben talált menedéket, ott ismerkedtek meg, és lettek lelki barátnők. A vendégemnek volt egy bátyja, akinek megtetszett a lány, és még mielőtt megszülte volna a babát, elvette feleségül. Nem sokáig éltek azonban együtt: a kisfiú hároméves volt, amikor az anyja meghalt. A férfi nem akart engem értesíteni, mondván: az az ő fia, meg ígéretet tett a feleségének is, hogy felneveli, és senkinek sem adja oda. A legény most huszonöt éves, mezőgazdasági egyetemet fejezett be. Az apja három hónappal ezelőtt meghalt, és a vendégem úgy érezte, kötelessége engem értesíteni. Hát így történt, hogy újév után gazdagabb lettem egy kész fiatalemberrel, akiről az apasági teszt is azt mondja, hogy az én vérem. Még nem találta fel magát, de én úgy érzem, mindig is velem volt. A lányok és a szüleim is elfogadták őt, úgy érzem, mindenért kárpótol az ég. És bizonyítja, hogy sosem késő!

Borítókép: Flickr.com / Hartwig HKD