— Fiatalkorában sok ostobaságot elkövet az ember, olyat is, ami miatt nemcsak szégyelli magát, hanem legszívesebben örökre elfelejtené — mondja hosszas gondolkodás után a férfi, és a még égő cigarettáról egy másikra gyújt. — Legénykoromban én is elkövettem egy akkora ostobaságot, magyarán mocskosságot, amire se mentséget, se magyarázatot nem tudok mindmáig találni. Egy teljesen normális családban születtem második fiúként. A szüleim a középréteghez tartoztak: apám főiskolát végzett nyomdász, anyám pedig fodrásznő volt. A bátyámmal mindent megkaptunk tőlük, amire egy gyermeknek, később sihedernek szüksége van: szeretetet, megértést, elegendő zsebpénzt, épp annyit, hogy társaságban ne kelljen szégyenkeznünk, de ne is híreskedhessünk vele. A bátyám nemcsak az életkoránál fogva, hanem amúgy is sokkal érettebb, komolyabb volt nálam, és emiatt elég sokszor nézeteltérés támadt közöttünk. Nem tudta megérteni, miért veszek részt olyan rosszaságokban, amelyek nemcsak gyerekes ostobaságból fakadnak. Azok a társaim, akikhez tartoztam, szerettek vagánykodni, és ha nem akartam kilógni a sorból, nekem is hasonulnom kellett hozzájuk. A bátyám tanulni is jobban szeretett, mint én, ezért lett belőle mérnök, énbelőlem pedig autóbádogos. Érdekesmód az én társaságomban főleg tehetős és befolyásos szülők gyerekei voltak. Imponált nekem, hogy ők sok mindent meg mertek tenni, olyasmit is, amit én vagy a bátyám még álmunkban se. Velük együtt úgy éreztem, én is vagányabb vagyok, mint általában a tizenéves legénykék.
Ennek ellenére komolyabb probléma nem volt velem fiatalkoromban. Megtörtént ugyan, hogy éjjelenként nem mentem haza, de mindig ki tudtam menteni magam az apám előtt. Az iskola befejezése után apám ismeretségének köszönhetően mindjárt kaptam munkát, és bevallom, nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Nem kellett hazaadni semmit a fizetésemből, megértő szüleim, jó testvérem és olyan társaságom volt, amelyben minden este történt valami rendkívüli. Az egyik haverom, aki már kiszolgálta a katonaságot, beleszeretett egy magas beosztású tisztségviselő lányába. Valóban csodaszép, vonzó volt az a lány, de velünk nem szívesen állt szóba. A haverom mégis valahogy összejött vele. Pár hónap után azonban a lány nyíltan megmondta, hogy az apja hallani se akar a kapcsolatukról, másmilyen férjet képzelt el neki. A fiút ez nagyon lesújtotta, a társaság ezért azon törte a fejét, hogyan lehetne megoldani a dolgot. Valamelyiknek az az alávaló ötlete támadt, hogy a lányt meg kell erőszakolni, akkor aztán majd az apja nem hordja úgy fenn az orrát, és a szégyenbe hozott lánya számára megelégszik egy olyan férjjel is, mint a haverom. Aljas, embertelen terv, mégis rászántuk magunkat: gyufát húztunk, ki legyen az erőszakoló. A haverunk ugyebár nem jöhetett számításba, mert a lány megutálta volna. Persze az esetleges felelősségre vonással is számoltunk, ezért úgy gondoltuk ki a tervet, hogy az elkövetőt ne tudják leleplezni. Én húztam ki a foszforos végű gyufaszálat. És akkor egy éjszaka, amikor a lány hazafelé tartott, a töltés oldalában elintéztem a feladatomat. Még ma sem tudom, hogy felismert-e vagy se, annyi bizonyos, hogy az esetet sem ő, sem a szülei nem jelentették a rendőrségnek. Tudja, faluhelyen az ilyesmi akkora szégyen, hogy inkább elhallgatják. A történethez még hozzátartozik, hogy ráadásul hiábavaló volt az egész. A lány mintha megsejtett volna valamit, ezért a haveromhoz sose ment feleségül.
Mit mondjak, eleinte éreztem, hogy aljas dolog, amit csináltam, de azzal a mentséggel, hogy a barátságért sok mindenre képes az ember, elnyomtam a lelkifurdalásomat. Besoroztak katonának, és le is töltöttem a szolgálati másfél évemet. Ez alatt az idő alatt a lány egy időre eltűnt a faluból. Úgy hallottam, azért, mert állapotos volt. Mindenáron meg akartam tudni, hogy ez igaz-e, hiszen lehet, hogy én vagyok a gyerek apja. A barátaim tartottak vissza a színvallástól, ők értették meg velem, hogy ez esetben be kellene ismernem az erőszak elkövetését is. Szóval megúsztam a törvény és a család számonkérését, de mind a mai napig nem tudom, hogy a két fiamon kívül van-e még egy gyerekem. A katonaság után megnősültem, egy ideig még összejártunk a legénykori cimborákkal, de a feleségem nem nagyon szívelte őket, ezért lassacskán szétmaradtunk. A csapat miden tagja őrizte a titkot, csak én szenvedtem egyre többet a lelkiismeret-furdalástól. Valójában nem tudom megmondani, mi bántott jobban: az, hogy elkövettem a vétkem, vagy az, hogy nem bűnhődtem meg miatta. Jó húsz év után már nem lett volna értelme az őszinte kitárulkozásnak, mindenkinek csak kára származott volna belőle. A családommal a városba kerültünk, a feleségemmel ott kaptunk munkát. Némi szülői segítséggel vettünk egy háromszobás szép lakást egy tömbépületben. Dolgoztunk, nőttek a fiúk. Már a fiatalabb is iskolába járt. Esténként az épület előtti füves területen hancúroztak a gyerekek. A mai napig nem derült ki (pedig az akkor hétéves fiam már egyetemista), hogyan történhetett meg, hogy valaki a tizenöt gyerek közül épp őt kiválassza és magával vigye a pincébe, hogy ott megerőszakolja! A rendőrséggel együtt a háztömb szinte valamennyi lakója kereste. És csak éjfél elmúltával találtunk rá. A tettes sose került kézre, a fiam több mint egy évig volt sokkos állapotban, azt hittük, sohase heveri ki az átélt traumát. Hogy mi történt vele a pincében, arról csak a pszichológusnak beszélt. Amikor rátaláltunk, az alsóteste meztelen volt, a felső pedig tele volt szívásnyomokkal. Attól a pillanattól kezdve meg voltam győződve, hogy a sorsom üldöz, hogy valami túlvilági erő így akarja megfizettetni velem a régi bűnömet. Minden rendkívüli jelre, zajra úgy reagáltam, mint aki tudja, hogy valaminek még történnie kell. És valóban. Két évvel ezelőtt egy éjjel rendőrök jöttek hozzánk, és a Belgrádban egyetemre járó idősebb fiamról kérdezgettek. Kiderült, hogy egy bulin berúgott, talán kábítószert is szedett, és megerőszakolt egy kiskorú lányt. Az apja a történtekről értesülve bosszúból hajszál híján agyonlőtte. A fiam pedig nem is tagadta a bűnét, azzal védekezett, hogy nem tudott parancsolni magának. Alig néhány hónap alatt lefolytatták ellene az eljárást: a négy év börtönbüntetésből kettőt már letöltött. Ugye, most maga is azt gondolja, hogy a fiam bűnhődik az én bűnömért is? Mert én ezzel a gondolattal fekszem és kelek. Közben pedig egyre csak mondogatom, magamban, hogy igaz a mondás: az Isten se nem siet, se nem felejt.