— Magam is tudom, hogy úgy fest az udvarunk, mintha két olyan család lakná, akik más-más világból csöppentek ide — mondja a fiatalasszony, és gondosan lesimítja az asztalterítőt —, de már belefáradtam a nővéremmel való állandó vitába. Amíg az apám élt, addig másként mentek a dolgok, mert tőle a nővérem is tartott egy kicsit — amióta azonban meghalt, ebben a házba, illetve ebben az udvarban mindenki azt csinál, amire éppen kedve szottyan. Pontosan tudom, hogy az én sorsom nem különleges, de annyira magam alatt vagyok, hogy valakivel beszélgetnem kell — valakivel, aki nem akar mindenáron tanácsot adni, egyszerűen csak meghallgat. Úgy érzem, nekem már ettől is könnyebb lesz. Itt, ebben a házban születtem második gyerekként, itt nőttem fel, és most már biztos vagyok abban, hogy itt is halok meg, ha eljön az ideje. Nem tudom, más családokban hogy van, de nálunk már pici korunktól kezdve látszott, hogy az anyám a nővéremet, az apám pedig engem tart elsőszámú gyerekének. A nővérem kicsi korától kezdve beteges volt, ezért történt meg, hogy a szüleim — a nagy igyekezetben, hogy minden rendben legyen körülötte — félrenevelték. Ezt nem csak testvérként, hanem szakemberként is állítom, pedagógus vagyok ugyanis, magyar nyelvet és irodalmat tanítok általános iskolában. Mindig jobb tanuló voltam a nővéremnél, akinek a döcögős iskolai eredményét a szüleim megbocsátó mosollyal könyvelték el, hiszen: „Ő, szegény, nem tehet róla, hogy egy kicsit lassabban fogja fel a dolgokat.” Annak idején ez engem nem zavart: a középiskola után az Újvidéki Egyetemen tanultam, volt társaságom, terveim, céljaim, sőt szerelmem is.

Az egyetem befejezése után nem tudtam azonnal a szakmámban elhelyezkedni, de fordítóként bedolgoztam egy magáncéghez, azaz nem voltam a családom terhére. A nővérem férjhez ment, igaz, a szüleim ellenkezése ellenére. De apám azt mondta, attól, hogy bután választott párt magának, még nem szűnt meg a lánya lenni, így hát az udvarban felépítette a másik családi házat. A sógorom nem dolgozott sehol, amolyan örök egyetemista típus volt, aki harmincéves kora ellenére is egyetemistának vallotta magát. Megszületett a két fiuk, és ahogy sokasodtak a kötelezettségek — elsősorban a gyerekek miatt —, a sógorom egyszerűen lelépett. Ha jól tudom, valahol Újvidéken él, családot alapított, az itteni két gyerekét mi neveltük fel. A válás után a nővérem állapota jelentősen romlott, a maga kis világába él, és ott jól elvan: főz, úgy-ahogy a házat is rendben tartja, időnként összeszidja a fiait, amiért még nem nősülnek. De azt tudni kell, hogy a fiúkat mi neveltük fel — én és a szüleim. A forgatókönyv ugyanis nálunk is a megszokott volt: az apjuk soha, egyetlen dinár tartásdíjat nem fizetett, a nővérem életében egyetlen napot sem dolgozott bérért, így a két gyerek mindannyiunk gondjává vált. Az idősebb egyetemet, a fiatalabb középiskolát fejezett be. Ma egyik sem dolgozik vállalatban — az apám vett nekik egy üzlethelyiséget, amelyben tervezőirodát nyitottak. Nem dúskálnak a földi javakban, de feltalálják magukat annyira, hogy most már nem mi pénzeljük őket. Most már csak a nővéremet! Abban az időben, mint minden normális fiatal, én is jártam szórakozni, volt is néhány párkapcsolatom, egy sem komoly, de sosem voltam egyedül. Szeretek nótázni, táncolni, így mindig volt hely számomra a társaságban. Igaz, közben rengeteget dolgoztam, mert a fiúk iskoláztatása pénzbe került, de semmi sem esett nehezemre. Amikor az apám beteg lett, az anyám egyszerűen elveszett a kötelezettségek, a tennivalók sokaságában. Egy ideig kínlódtunk, majd apám arra kért, hogy hagyjam ott az állásomat és törődjek csak velük. Időközben ugyanis az Angliában élő öccse meghalt, és örökölt utána valamennyi pénzt — ez volt a család aranytartaléka, és apám erre hivatkozott.

Otthagytam az állásomat, a kétéves kapcsolatomat megszakítottam, és másfél évig gondoztam az apámat meg irányítottam anyámat, a nővéremet. Beletörődtem, hogy nekem nem lesz saját családom, hát igyekeztem feltalálni magam abban, amiben részem lehetett. Apám halála után nagyon rossz passzba kerültem, és elhatároztam, hogy adok magamnak egy kis pihenőt. Szlovéniába mentem nyaralni, ott voltam húsz napot, és ez alatt az idő alatt megismerkedtem egy férfivel, aki mindenben megfelelt az elvárásaimnak. De nős volt. Azt mondta, a házassága már hosszabb ideje válságban van — persze minden nős férfi ezt mondja az új kapcsolatában —, s én elhittem. Már közel jártam a negyvenhez, sok mindent tudtam az életről, jó az emberismerő képességem — hittem neki. És olyan hévvel, olyan lángolással szerettem bele, mintha húszéves lennék. Őszintén meg kell mondanom, hogy ő is viszonozta az érzéseimet. Amikor hazaindultam, azzal váltunk el, hogy halljuk majd egymást, ő pedig intézi a válópert, mert nem akartam nyilvánosan felvállalni a kapcsolatot mindaddig, amíg ő nős. Nem tudok pontos magyarázatot adni arra, hogy mi történt velem, egészen pontosan: bennem. Valahogy feltöltődtem nemes energiával, úgy éreztem, még nekem is lehet jövőm, családom, rám találhat a boldogság kék madara. Naponta beszéltünk, évente kétszer-háromszor találkoztunk is. A felesége nagybeteg lett, úgy döntöttünk, addig nem válik el, amíg az asszony fel nem épül. Csaknem három év ment rá a várakozásra, de én nem vesztettem el a hitemet. Több mint tíz évig tartott ez a kapcsolat, pontosan tíz évig és négy hónapig. A napi telefonbeszélgetések miatt az anyámnak el kellett mondanom, mi történik, rajta kívül csak a gyermekkori, szívbéli barátnőm tudott a kapcsolatunkról. Meg arról, hogy teherbe is estem, de megszakítottam a terhességet, mert nem akartam a gyerekkel zsarolni. A barátnőm és az anyám is mondogatták, hogy a távszerelem ritkán ér boldog véget, de nem hittem nekik. Egy hónappal ezelőtt aztán jött a kijózanodás: elvált, de időközben új párkapcsolatba lépett, bocsánatot kér tőlem, sajnálja, de a távszerelmeknek rendszerint ez a sorsa. Most itt állok tanácstalanul, összetörve, kérdéssel a lelkemben: nem lehet szeretni azt, aki távol van tőlünk?