— Mi, idősek hajlamosak vagyunk visszasírni az ifjúságunkat — mondja komolyan a férj. — Tulajdonképpen akkor kezdődik az öregség, mint mondják, amikor az ember emlegetni kezdi a fiatalságát. Azt hiszem, mi a feleségemmel kivételként erősítjük a szabályt, mert éppúgy élvezzük életünk alkonyát, mint a fiatalkorunkat. Igaz, reggelenként már úgy kell kisegítenünk egymást az ágyból, neki a dereka, nekem pedig a lábaim nem engedelmeskednek, de lassan bejáródunk. Együtt megyünk a piacra vagy a boltba, igaz, nagybevásárlásokat már nem csinálunk. Nemcsak azért, mert a nyugdíjunk nem bírja, hanem a gyerekek sincsenek itthon, így az unokákat is csak évente kétszer-háromszor kényeztethetjük. Sose voltam különösebben vallásos, éppen csak annyira, amennyire kellett: elsőáldozás, bérmálkozás, húsvét, karácsony megünneplése, templomi esküvő és a két fiunk megkeresztelése. De amióta egyedül vagyunk, minden reggel azzal kezdem a napot, hogy hálát adok az Úrnak, hogy ismét felébredtünk — együtt. Kacifántos a mi életünk útja, így is le lehet élni egy életet. Én egy valamikori dúsgazdag, híres bunyevác család egyetlen férfiivadéka vagyok. Volt két húgom, de ők már nem élnek.

Apámba egy jó adag úri szufla szorult, szeretett mulatni, költekezni, többnek, másnak mutatkozni, mint ami valójában volt. Anyám pedig még őt is túlszárnyalta ebben, bár színmagyar családból származott. Annyira beleélte magát a rendszer által tönkretett földbirtokos feleségének a szerepébe, hogy az alakításától sokszor még apámnak is leesett az álla. Élete végéig nem tanult meg tisztán bunyevácul, de mindenáron ível beszélt, magyarul pedig alig. Mi, gyerekek csak az iskolában tanultunk meg magyarul. Én szakmát szereztem, és kemény negyven évet dolgoztam le benne, igaz, nem vállalatban, de a hivatásomnak megfelelő munkahelyen. Szenvedélyem volt a néptánc, és mivel a faluban nem volt kulturális egyesület, hetenként háromszor be kellett kerékpároznom Zomborba, hogy ott lehessek a próbákon. Azt mondják, nagyon jól táncoltam, számtalanszor szólótáncos szerepet kaptam. A csoporttal rengeteget utaztunk, az ország akkori helyzete ezt lehetővé tette. Egy szkopjei vendégszereplésen ismertem meg a feleségemet. Ő is néptáncos volt. Ahogy megláttuk egymást, nyomban egymásba habarodtunk. Egy hétig vendégszerepeltünk Macedóniában, és ez alatt az idő alatt állandóan együtt voltunk. Őszintén mondom, én akkor észre se vettem, hogy a bőre sötétebb, mint az enyém. Cigánylány volt, de olyan úri cigány: az apja és még számos rokona a szkopjei tévé népi zenekarában muzsikált. Véget ért a vendégszereplés, és haza kellett jönnöm. Megbeszéltük azonban, hogy itthon bejelentem: nősülni akarok, és majd jövök érte. Azt elfelejtettem mondani, hogy én már kiszolgáltam a katonaságot, és volt egy kis megtakarított pénzem.

Amikor itthon bejelentettem, hogy találtam egy lányt, aki a kedvemre való, az anyám majd kitért a hitéből. Nem fért a fejébe, hogy nem itthon akadt meg a szemem egy az  enyémhez hasonló, tekintélyes család sarján. De én hajthatatlan voltam. Beszéltem apámmal, ám ő se mert nyíltan a pártomra állni. Két hónapig tartott a harcom anyámmal, és amikor beláttam, hogy ő egy jottányit se hajlandó engedni, fogtam magam, elutaztam Szkopjéba. És megkértem a kiválasztottam kezét. Az odafelé vezető úton volt rá időm bőven, hogy megfogalmazzam, mit mondok majd a családjának. Úgy döntöttem, őszintén feltárok mindent. Apósomék megértették, hogy a szüleim nem hajlandóak idegen lányt elfogadni menyként. Így történt, hogy ott esküdtünk meg, a dokumentumaimat egy rokonom küldte el. Az esküvő után úgy döntöttünk, hogy visszajövünk Bácskába, nekem ugyanis megvolt a jól fizető munkahelyem, meg úgy gondoltam, a hatalmas tanyán, ahol négy cselédlakás is volt, egyet talán majd kapok a szüleimtől. Hazajöttünk. Sajnálom, hogy abban az időben még nem volt kamera, ami felvette volna a fogadtatást, amiben részesültünk. Rettenetes, főleg pedig megalázó volt. Nem hittem a fülemnek, amikor anyám sértegetni kezdte a feleségemet a roma származása miatt. Úgy kikelt magából, hogy nem ismertem rá. A szó szoros értelmében kirúgott bennünket: engem ugyanis valóban fenéken billentett, amikor léptem ki az ajtón. Aztán a helybeli újságban hirdetmény útján kitagadott bennünket a családom. És ez a kiközösítés még mindig érvényes.

Az egybekelésünk után még évekig táncoltunk az egyesületben. A feleségem valóban betáncolta magát a szívembe. A szívem közepébe. Kínkeservesen kezdődött a közös életünk, de egyetlen pillanatra se bántuk meg, hogy összeházasodtunk. A párom kifogástalanul beszélt szerbül, aztán megtanult magyarul is, felnőttképző iskolában befejezte a nyolcadik osztályt, majd dolgozni kezdett. Már megvolt mind a két fiunk, amikor vehettünk végre magunknak egy öreg családi házat. Évekig tataroztuk, csinosítottuk, és igazi otthonná varázsoltuk. Mindkét fiunk egyetemet végzett, már megnősültek, az idősebb Görögországban él a feleségével és a fiával, a fiatalabb pedig Kecskeméten kapott egy irigylésre méltó állást. Ő is nős, két lánya van. Mindkettőnek csodálatos lakodalmat csaptunk, de az egyikben se volt ott az anyám. Apám se, mert ő időközben meghalt, anélkül hogy kibékültünk volna. Csöppet se lepett meg, hogy amikor 18 évvel ezelőtt apám szüleinek a földjéből az állam ötven holdat visszaadott, anyám a két húgomra íratta, és a rokonok intelmére azt válaszolta: neki csak lányai vannak, aki pedig szégyent hozott a családra, az idejében ki lett tagadva! De tudja, jó az Isten, mi megvoltunk a családom nélkül is. Igaz, sokszor vágytam rá, hogy beszéljek anyámmal, szerettem volna neki megmutatni a két remek fiamat, később az unokáimat, de sohase engedett be. Már beteg volt, amikor a feleségemmel elmentünk hozzá látogatóba. Kint ült a hatalmas hársfa alatt egy nyugágyban, és amikor meglátott bennünket a kapuban, kiabálni kezdett a húgomnak: Mare, puštaj džukele, došli su cigani da kradu! (Mare, engedd el a kutyákat, jöttek lopni a cigányok!) A temetésére sem mehettem el, mert megtiltotta. És furcsa módon a húgaimnak se jutott sose eszükbe, hogy legalább a visszaszármaztatott ötven hold földből valamennyit nekem adjanak. Az égvilágon semmit se kaptam otthonról, még szülői szeretetet sem. Hát nekem így volt a sorsom megírva a nagykönyvben. Közben nyolcvan évvel a hátam mögött ma is azt mondom: sohasem bántam meg, hogy a feleségem betáncolta magát a szívembe. Neki köszönhetem, mindazt a szépet, ami velem történt az életben. Ha lehetne az embernek egy utolsó kívánsága, az enyém az volna, hogy együtt menjünk el ebből az árnyékvilágból.