— A férjemmel bácskai magyarok vagyunk — mondja az asszony —, de mindketten Belgrádban végeztük el az egyetemet, és ott is maradtunk. Igaz, a férjem — akkor még vőlegényem — Zentán kapott munkát közvetlenül a tanulmányai befejezése után, nekem azonban nem tudtak állást adni. Kezdetben bennem volt sokkal több ambíció, és én mondtam, hogy Belgrádban telepedjünk le. Úgy gondoltam, fiatal, képzett szakemberként nagyvárosban sokkal nagyobb az esélyünk az érvényesülésre. A férjem kapott előbb munkát, és alig néhány hónap múlva nekem is sikerült állami cégnél elhelyezkednem. Elégedettek voltunk, és kb. három év albérlet után sikerült saját lakást vennünk. Igaz, hogy kölcsönre, de olyan jól kerestünk, hogy nem volt probléma a havi részletek fizetése. Szerettünk volna ugyan gyereket, de úgy gondoltam, jobb, ha várunk még egy-két évet, hogy biztos anyagi alapunk legyen, és addig mi ketten is élünk egy kicsit. A férjem elfogadta az érvelésemet, így aztán harmincévesen szültem meg a fiunkat. Mesélhetnék az akkori szétzilált országról, a nehézségekről is, de nem teszem, mert — valamilyen égi gondviselés folytán — mindebből jóval kevesebbet éreztünk meg, mint a nagy többség.

A megváltozott idők újabb kihívásokkal jártak, állandóan bizonyítani kellett a munkahelyen, ha meg akartuk tartani. Csak úgy záporoztak az elbocsátások, a felmondások. A férjemmel megbeszéltük, hogy a fiunk végett mindent meg kell tennünk azért, hogy ne változzon lényegesen az életmódunk, mert megszokta, hogy semmiben sem szenved hiányt. Pici korától fogva mindig mindenből a legjobbat kapta, valósággal imádtuk. Mindemellett a fiunk egy normális, rendkívül értelmes, szorgalmas legénykévé vált, a generáció diákjaként fejezte be az általános iskolát, és a saját döntése alapján gimnáziumba iratkozott. Az életszínvonalunk közben megállíthatatlanul romlott, egyre többet kellett dolgozni sokkal kisebb jövedelemért. Nekem sikerült egy külföldi biztosítótársaság szerbiai képviseletébe bekerülöm, most is ott dolgozom vezető beosztásban. Ez azonban azzal járt, hogy egyre többet kellett dolgoznom, utaznom is, ezért sokkal kevesebbet voltam otthon. Már harmadik éve próbálok rájönni, hogy hol, mikor állt be a törés, a választ azonban nem tudom... Mindaz, amit a folytatásban elmondok, azt már a fiamtól közvetve tudom — jó ideje ugyanis közösen járunk lelki egészséggondozásra.

Harmadikos gimnazista volt a fiam, amikor Prágába mentek osztálykirándulásra. A barátaival a szálloda klubjában tömény alkoholt ivott, ráadásul marihuánát is szívott életében először, és annyira kifordult önmagából, hogy szétverte a klub berendezésének egy részét. Az osztályfőnöke egy tanár segítségével ágyba tette, de másnap az egész társaság előtt a sárgaföldig lehordta, úgyhogy a fiam azt kérte, küldjék haza. És gondolja el: ezt meg is tették! A kirándulás után behivatott bennünket az igazgató, és javasolta, hogy írassuk ki a gimiből, így jobban jár, mint ha kidobnák — mert az vár rá a történtek után. Nem volt mit tenni, kiírattuk, ő pedig megígérte, hogy magánúton befejezi a gimnáziumot, és felkészül az egyetemi felvételire. A férjemmel egyre többet dolgoztunk, ő pedig egyre többet volt egyedül. Egy haverja szerzett neki munkát egy trafikban, itt került kapcsolatba a kábítószerrel. Eleinte hetente csak egyszer-kétszer élt vele, később egyre többször, szippantott, majd lőtte is magát. Mivel a trafikban nem kapott nagy fizetést, a haverjai beajánlották egy játékkaszinóba krupiénak. Egy ideig csak nézte, majd bele is kóstolt a játékba. Eleinte sokat nyert, s ez annyira feldobta, hogy szinte nem érezte, hol a realitás határa.

Aztán következett egy időszak, amikor veszíteni kezdett. Egyre gyakrabban és egyre többet. Bármilyen jól keresett is, soha nem volt elég pénze, az adósságokon kívül pedig ott volt a drog is. Képzelje csak el: mindez a szemünk láttára, a közös otthonunkban zajlott le, és a férjemmel semmit sem vettünk ebből észre. Csak azt nem értettem, hogy miért kell neki egyre több pénz, mindig talált ugyanis okot arra, hogy kölcsönkérjen tőlünk. Mi pedig sose kértük tőle vissza az adósságát. Egyszer azt mondta, hogy a lányt, akinek udvarolt, kidobták az albérleti lakásából, mert a szülei nem küldtek neki már hónapok óta pénzt, máskor a barátja összetörte a vállalat autóját — egyszóval mindig talált valami okot a „kölcsönzés”-re. Én pedig minden alkalommal hittem neki, és adtam annyit, amennyit kért. Megtörtént az is, hogy nem volt pénzünk, és kölcsönt vettem fel számára. Furcsa volt, hogy a gimnázium magánúton történő befejezése után nem emlegette többé az egyetemet, úgy vélte, egyetemi végzettség nélkül is lehet jól keresni. Időnként ok nélkül fellobbant, az is megtörtént, hogy nem aludt otthon, de úgy gondoltuk, hogy egy huszonnégy éves fiatalembernek már lehet magánélete, amiről nem tartozik beszámolóval nekünk. Istenem, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét! Ahogy múlt az idő, a fiam egyre soványabb lett. Könyörögtem neki, hogy menjen orvoshoz, meg is ígérte, sőt azt is mondta, hogy jók a vizsgálati eredményei; csupán munkahelyi gondok gyötrik, ez okozza az étvágytalanságát, a nyugtalanságát. Gyakran megtörtént, hogy a késő esti órákban telefonon keresték, és a telefonáló sosem mutatkozott be. Egy-egy ilyen rejtélyes hívás után a fiam vagy elrohant otthonról, vagy olyan dühös lett, hogy egy szót se lehetett vele váltani.

Húsvétkor volt három éve, hogy a Zágrábban élő húgom eljött hozzánk látogatóba. Egészen pontosan azért jött, hogy a fiunkról beszéljen velünk, mert ő 14 ezer eurót kért tőle — ekkora volt ugyanis a kártyaadóssága, és már életveszélyes fenyegetéseket kapott. A húgom azzal a feltétellel adta oda neki a pénzt, hogy jelentkezik elvonókúrára. Milyen kúrára?! — rémüldöztünk a férjemmel. A lelkem mélyén akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben a fiammal. De úgy gondoltam, hogy mindig mindene megvolt az életben, ezért nem lehetnek olyan igényei, amelyeket az apjával ne elégítenénk ki, és ezt ő is tudja. Három alkalommal kezdett bele az elvonókúrába, két alkalommal visszaesett néhány hónapos kezelés után. Most már nyolcadik hónapja járunk mindhárman ezekre a mentálhigiénés beszélgetésekre. Mi vagyunk az ún. támogatók, akik segítik a fiunk gyógyulását. A hetente két alkalommal tartott beszélgetéseken körvonalazódott előttünk a fiam „felnőtt” élete, a felismerés, hogy szülőként csődöt mondtunk. De mindenekelőtt az vált számomra világossá, hogy gyermeknevelésből nincs pótvizsga. Számunkra sincs, de a történetünk talán okulásul szolgál a szülőknek arra, hogy idejében felismerjék a bajt.