Se nem siet, se nem felejt
Feketébe öltözve a gyász megtestesítője, pedig alig negyvenéves. Ajkáról már régen eltűnt a mosoly, ezt bizonyítják a szája körüli mély ráncok is. Lassan, halkan beszél, sokszor az volt az érzésem, talán nem is tudja, hogy hallgatom, önmagával, az éggel perlekedik. Folyton kérdez, de választ nem talál. Azt mondja, régen rájött, hogy az Isten valóban se nem siet, se nem felejt.
- Értelmiségi családból származom, az édesapám huszonkét évvel volt idősebb anyukámnál. De nagyon szépen éltek, anyámnak megadatott minden, amiről egy lány álmodik: jólét, figyelmesség, szeretet. Igaz, csak egy gyereket, engem szült, mert az apám azt mondta, úgy érzi, több gyerek felnevelésére neki nincs már elég ideje, így maradtam egyke. A nyolcadik osztályba indultam, amikor az apám egy rövid, de súlyos betegség után meghalt. Már akkor is éreztem, de néhány évvel később már pontosan tudtam, hogy a halálával anyám teljesen elveszítette lába alól a talajt. Míg apám élt, mi mindketten, anyám és én is úgy éltünk, mint két hercegnő, csak mondani kellett és már meg is valósult a kívánságunk. Én jómagam is apámhoz álltam közelebb, nemcsak azért, mert a lányok jobban ragaszkodnak az apjukhoz, hanem azért is, mert apuban valahogy több volt a megértés, jobban érezte a kort, annak követelményeit és azokat mindig tiszteletben tartotta anélkül, hogy nekem prédikációt tartott volna a fiatalok felelőtlenségéről. Nekem is nagyon hiányzott, de úgy gondoltam, anyám még elég fiatal ahhoz, hogy megbirkózzon az élettel, na meg velem.
De valahogy elfogyott a türelme, kiapadt még a szeretet is belőle, sokszor az volt az érzésem, hogy engem okol apám haláláért. Én aztán igyekeztem magam feltalálni, ahogy tudtam, a magam módján irányítottam azokat az eseményeket, amelyekre anyámnak nem volt se ereje, se kedve. Valószínűleg ezért nem mentem egyetemre, nem volt kedvem tanulni, de az sem volt, aki ennek fontosságát megmagyarázta volna. Apám kapcsolatainak hála, munkahelyet kaptam és már 19 évesen megkerestem a kenyeremet. Nem mondhatom, hogy otthon nem volt normális a helyzet, beszélgettünk is anyámmal, de valahogy mindig hiányzott otthonunkból a meghittség, az összetartozás jóleső érzése.
A munkahelyemen megismerkedtem egy munkatársammal, aki nős volt, de annyira udvarolt, hogy a végén kötélnek álltam. Életemben ő volt az első férfi, s mint minden lány, én is szerettem volna vele szórakozni járni, nagyokat sétálni, bámulni szó nélkül a csillagokat. Ebből nekem semmi sem adatott meg, a kapcsolatunk abból állt, hogy egy bérelt lakásban hetenként egyszer-kétszer találkoztunk, szeretkeztünk pár órát, majd ő rohant haza. Amikor terhes maradtam, válaszút elé állítottam: vagy én, vagy a felesége. Nem volt gyerekük, mégis azt mondta, nem hajlandó válni, mert az apósáéktól kapta az új autót. Azt hiszem, nekem abban a pillanatban nőtt be teljesen a fejem lágya, pontosan tudtam, amit tudnom kellett. Elmondtam anyámnak a dolgokat, és ő javasolta, hogy szakítsam meg a terhességet, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy egyedül vállaljam egy gyerek felnevelését. Én a szó szoros értelmében belebetegedtem a terhesség megszakításába. Imádom a gyerekeket, mindig azt terveztem, hogy nekem legalább három gyerekem lesz. Sajnos, akkor senki sem akadt, aki felvilágosított volna, hogy az első terhesség megszakításának egy életre szóló kihatása lehet. Elmúlt két év, mire valahogy összeszedtem magam, akkor ismertem meg a leendő férjemet meg a szerelmet is. Amikor néhány hónapos ismeretség után megkérte a kezemet, mindent elmondtam neki őszintén.
Azt mondta, őt nem érdekli mi volt előtte, voltak neki is kapcsolatai, de az életét velem és a gyerekeinkkel akarja leélni. A családja is nagyon szépen fogadott, egyszóval ismét értelme lett az életnek. A férjemnek volt egy két évvel idősebb bátyja, aki már évek óta udvarolt egy lánynak. A család úgy beszélte meg, hogy dupla lakodalom lesz. Így is történt. Mi anyám házába költöztünk, van hely bőven, nem is zavartuk egymást. Nagyon boldogok voltunk, alig vártuk, hogy házunkra leszálljon a gólya. Már harmadik házassági évfordulónkat ünnepeltük, de én még nem maradtam terhes.
Kezdődött a kálvária: egyik orvostól a másikig, ezerféle gyógyszer, bioenergiás gyógyítás, de eredmény nélkül. Végül Pesten mondták ki a végítéletet: nem lehet gyerekem. Akkor a sógornőmnek a kisfia már egyéves volt. Borzasztóan nehezen viseltem el a meddőségemet, habár a férjem szíve minden melegével mellettem állt és vigasztalt. Lassan nekem is bele kellett törődnöm a változtathatatlanba. Kényeztettem, szerettem a sógornőm gyerekét, bárhová mentek is, én vigyáztam rá. Abban az időben nagyon divatos volta bingó játék, a sógoromék, de mi is játszottunk. Nekünk sose volt szerencsénk, de ők egy alkalommal jókora összeget kaptak, amiért Belgrádba kellett nekik menni. Már hazafelé jöttek, amikor több autó összeütközött és ők belerohantak a már összeütközött kocsikba. Mindketten a helyszínen meghaltak. A temetés után egyértelmű volt, hogy a fiuk nálunk marad. Elhatároztuk a férjemmel, hogy örökbe fogadjuk, még a vezetéknevét sem kellett megváltoztatni. Endre ekkor hároméves volt. Valóban úgy szerettem, mint a saját gyerekemet, soha eszembe sem jutott, hogy őt nem én szültem. Iskolába indult, amikor terhes lettem. Eleinte nem akartuk elhinni, hogy megtörtént, sőt még az orvosok is kétkedve nézegették a leleteket. De amikor megmozdult a magzat, mindenki csodaként könyvelte el a terhességemet. Mondja, mi történhetett velem abban az időben? Úgy éreztem, még a szülés előtt meg kell szabadulnom a sógornőm gyerekétől, mert ha ottmarad, az enyémet nem tudom majd szeretni. Addig sírtam, addig hisztériáztam, míg a család bele nem egyezett, hogy a fiút anyósom kapja meg. Istenem, mennyit beszélt velem anyám, menyit könyörgött a férjem, de én nem értettem, miért nem tudják felfogni, hogy az Endrére pazarolt szeretetet az én gyermekemtől kell majd elvonnom. Rettenetesen nehéz volt a válás Endrétől, a kisfiú hetekig nem tudott aludni, mindig azt kérdezte, miért nem szeretem már őt. Egészséges kisfiút szültem én is, azt hiszem, az életben egy asszonyt semmi sem melegíti jobban, mint amikor emlőjére tapad a gyereke. Eszméletlenül szerettem, anyám sokszor mondta, hogy ez a szeretet nem normális, vigyázzak, mert még meg kell fizetnem érte. Csak nevettem az intelmein. A fiam hároméves volt, amikor ismét teherbe estem. Ne kérdezze, milyen boldogok voltunk. A terhesség hetedik hónapjában voltam, amikor több rosszullét után megállapították, hogy a fiunk a leukémia egyik fajtájától betegedett meg és a napjai meg vannak számlálva. Másfél hónap múlva meghalt. Nekem még három hetem volt a szülésig, de a temetés után megindult a szülés és a fiam halva született. Utána sokat betegeskedtem, szinte teljesen megváltoztam, az ismerőseink messzire elkerültek. Kórházba kerültem és hosszas kivizsgálás után eltávolították a méhemet, ami végérvényesen pontot tett életünkben a gyermekáldásra. Amikor felépültem, javasoltam a férjemnek, hogy vegyük vissza Endrét, aki már hatodik osztályba járt. A kívánságomat mindenki helytelenítette, de én úgy éreztem, vétkeztem ellene, helyre kell hoznom a hibát. Tudja, mit mondott nekem a 13 éves gyerek? Azt mondta: nem megyek veled, mert nem szeretsz te engem, azért adtál nagyinak. Most az Isten visszafizet neked, mert ő se nem siet, se nem felejt.