Ez a Kés a párna alatt. Már gyermekkorában is írt, emlékszik is az egyik első verse címére: Halálvonat. Miközben kötetét olvasgattam, ezek a szavak jutottak eszembe: nyár, fűben fekvés, mindenhol fekvés, ledőlés, dunna, takarás, betakarózás, bujaság, fülledtség, humor, érzékiség, mámor, álom, erotika, szenvedély.

A Majóban ülünk le. Éppen egy brazil dal szól a rádióban. Kati és a barátja már várnak. Előttük tea és kávé. Azt hiszem, régóta ismerem Katalint, de sosem ültünk le egy asztalhoz beszélgetni. Kettesben legalábbis biztosan nem. Mégis olyan, mintha már többször megtettük volna. Aztán egy ponton a diktafont is bekapcsolom.

* Érdekes, hogy nem a magyar tanszéken tanulsz. 

— Hát nem. Színpadi műépítészet, technika és dizájn szakra járok, mely mérnöki szak. Már Sárváron, a Kárpát-medencei Diákírók, Diákköltők Találkozóján volt ebből egy érdekes helyzet, hiszen beszélgettünk arról, hogy ki hol szeretne továbbtanulni, sorolták is, hogy magyar tanszék Budapesten, Szegeden stb., és én csak annyit mondtam, hogy még nem tudom, hova tovább, de biztosan nem magyar szakra. Hozzátettem, hogy valami olyasmi érdekel, ami a színházzal kapcsolatos. Már akkor is sokat olvastam vallásfilozófiai és antropológiai könyveket, s érdekelt a művészettörténet. Soha nem éreztem, hogy én az irodalommal — főleg az elméleti részével — vagy nyelvtannal életvitelszerűen szeretnék foglalkozni. De olvasni imádok.

* És a színházszerelem honnan datálódik? Remélem, ez is már gyermekkorodban kezdődött, mint a versírás. 

— Haha! Hát igen. Van egy nagyon élő emlékem. Már az óvodával is jártunk bábszínházi előadásokat nézni, s egyszer két ovis társamnak megengedték, hogy az első sorba üljenek, így interakcióba kerülhettek a bábszínészekkel. Aznap pedig ez abból állt, hogy Hamupipőke cipőjét rájuk is felpróbálták. Hátul ültem, és nagyon irigy voltam. Aztán az általános iskolában egy picit eltávolodtam a színháztól, a középiskolában viszont elkezdtem rendszeresen járni a Kosztolányi Dezső Színházba, s ott rengeteg Wow! érzésem volt. Azt hiszem, akkor és ott szerettem bele a színházba. A Desiré fesztivált is végigkövettem másodikos koromtól kezdve, s az is nagy hatással volt rám.

* Nem vagy egy félénk, rejtőzködő személyiség, rengeteg fotó készül rólad, melyet szívesen publikálsz. Művészi képek ezek, sok közülük analóg fényképezőgéppel készült. Szóval szereted magad megmutatni. Színészkedtél is. Aztán az mégsem jött be?  

— Szeretem, ha néznek, ez igaz. Volt egy rövid epizódja az életemnek, amikor színészkedtem, de ott is a színpadi jelenlét izgatta a fantáziámat. Jobban érdekelt az, hogy hogyan jön létre maga a színpadi tér, hogyan teremtődik meg egy atmoszféra. A kommunikáció helyszíne érdekelt.

* Ez valóban közelebb áll a vershez is, hiszen a nagyok azért nagyok, mert verseikben megteremtenek egy atmoszférát, mely beszippantja az olvasót. 

— Igen. Akkor jó egy vers, ha az olvasónak nem kell megszenvednie azért, hogy belekerüljön a hangulatába. Ha nem megy, nem megy. Nem szabad erőltetni. Az sem a színházban, sem a versben nem jó. Ezt szerettem volna én is elkerülni. A versírás mindig ott volt az életemben, s a hangomat is kezdtem megtalálni, elkezdett működni az, hogy beszélhetek azokról a dolgokról, amelyekről egy kávé melletti csevegés közben nem biztos, hogy tudok. 

* Könnyen engeded el a versgyermekeidet?

— Nálam ez általában úgy kezdődik, hogy megszületik a fejemben egy szókapcsolat. A leghétköznapibb dolgok kapcsán (egyébként sem hiszem, hogy feltétlen nagy és drámai eseményeknek kell történniük ahhoz, hogy az embert megszállja az ihlet). Tehát megszületik ez a szókapcsolat, s utána sokszor hónapokig írom a fejemben a verset. Tudom, hol kezdődik, melyik sor melyik után következik, és mindig vissza tudok rá térni. A festészethez is lehet hasonlítani ezt a folyamatot. Amikor azt érzem, hogy elegendő kép van ott bent, akkor jöhet a vászon. Ez az a lelkiállapot, amikor az ember össze tudja rakni a sok képet eggyé. Amikor ebbe az állapotba kerülök, akkor leülök, és leírom a verset. Ilyenkor úgy érzem magam, mint aki befejezett egy jó edzést, vagy az út végére ért, és megszabadult valamitől. Olyan is volt, hogy egyszerre több költeményt írtam a fejemben. Néha azt érzem, hogy nem is én írom őket, én csupán egy eszköz vagyok, aki által a versek egyszerűen csak megíródnak.

* Van egy vers a kötetben, mely talán egy picit különbözik a többitől. A címe: Nincs menekvés. „Biztos vagyok benne / Hogy hamarosan / Eljön a világvége / Nagyi szétfőzte a rizst.” Itt a humor dominál, a többinél ennyire nem.

— Azért, mert szerintem a kötetben ott van az a hang is, aki azt mondja: ne vegyük már magunkat túl komolyan, kérlek. Azon a határvonalon való billegés, ahol nem tudni, átbillenünk-e egy röhejes patetikába, vagy megmaradunk azon a fellengzős, extatikus, ihletett határvonalon. S akkor jön ez a vers, az olvasó pedig fellélegzik. Ezek a költemények a vágy kifejeződései is. De azt sem mondhatnám, hogy bármiféle hiányban szenvedtem volna, amikor írtam őket. Egy kicsit eszembe jutnak az úgynevezett tavi költők, akik jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, hát leírják szenvedésüket.

* Ezek szerint nem az éhező költő attitűdből írtad ezeket a verseket.

— Nem. Inkább az az érzés van bennük, amelyet az ember tizenhét-tizennyolc évesen tapasztal meg. Először kerülsz el otthonról, próbálsz ki dolgokat, először ébredsz öntudatra. Előtte túlságosan tombolnak a kamaszhormonok, hogy az ember elgondolkozzon azon, hogy ki ő, mit akar. Ez egyfajta megkérdőjelezése is mindennek. Mit is érzek, és miért?

* Az első vers, a Tervezés pedig egy kalapemelintés Sziverinek. Igaz?

— Igen. A Társastervezés című versének szól, melyet, azt hiszem, egy kArc-esten hallottam először, és attól kezdve folyamatosan újraolvastam. Akármi történt is velem életem során, mindig megmaradt a romantikus hozzáállásom a szerelemhez, és Sziveri költeményét is olvashatjuk szerelmes versként, hiszen a lényege, hogy az embernek semmije nem marad, de azt is megosztja a másikkal. Amikor az én versem született, a tiszteletnyilvánításon túl a saját helyzetemre is reflektáltam, hiszen akkoriban meg voltam róla győződve, hogy nekem soha nem lesz olyan valaki az életemben, akivel a semmit is meg tudom osztani. Aztán mégis lett.

* Kés a párna alatt — honnan ez a cím?

— Hollandiából. Volt egy érdekes kiruccanásom. Amikor kint dolgoztam, egy munkásszállón laktam két hónapig. A kötetben volt egy másik ciklus is, mely végül nem került bele, a Húsüzemi dalok, merthogy eredetileg húsüzembe szerettem volna menni dolgozni.

* Mint minden költő. (Mosolygunk.)

— Bizony. És képzeld, keresztülhúzták ezt a drámai tervemet, rögtön a tortaüzembe kerültem. A munkásszállón aludtam körülbelül 300 férfi és 50 nő mellett. Nagyon érdekes emberekkel, élethelyzetekkel találkoztam, s az egyik versben írom, hogy késsel a párna alatt kell aludni, mert nem tudni, hogy az emeletes ágyon alattam alvó mikor dönt úgy, hogy felmászik mellém. Párhuzamba állítható ez a kép a szöggel töltött kispárna motívumával, mely egy másik versemben szerepel. A lírai én aludni szeretne, megpihenni a túlgondolkodástól, az ihletkereséstől, de még álmában sem tud ezektől szabadulni. Viszont a lírai én tisztában van vele, hogy a kés ott van a párna alatt, elő tudja venni, s más ellen fordítani, ha kell. Ott a lehetőség a fegyver használatára, s az ő döntésén múlik, hogy használja-e majd.

* Mit szólt a családod a kötethez, a versekhez?

— A szüleim azt mondták, tetszik nekik. Édesanyámnak adtam oda korrekcióra szerkesztés előtt. Édesapám pedig titokban olvasta el, még a megjelenés előtt. Neki szerettem volna ajánlani a könyvet, de időközben elhunyt a nagymamám, akinek viszont soha nem mutattam meg a verseimet, mert van bennük egy jó adag erotika, és egy picit féltem megmutatni neki. Féltettem, hiszen az ember családja képes belelátni benne nem levő dolgokat is egy irodalmi szövegbe. Nehezemre esett volna elmagyarázni, hogy ez fikció, vers, nem a valóság, mert az ő szemében más az olvasata a dolgoknak, nehezen tudott volna elvonatkoztatni a szerzőtől. Vártam a legjobb alkalmat, hogy valami készet, valami teljeset adjak oda neki, amire a legbüszkébb vagyok, de sajnos már nem volt rá lehetőségem, így neki ajánlottam a kötetet.

* Most a fő feladat a könyv népszerűsítése.

— Én soha nem koncentráltam a népszerűsítésre. Arra is noszogatni kellett, hogy elküldjem a verseimet a pályázatra. Majdnem százoldalnyi kéziratot. A legjobb barátom, Poborai Örs — aki szintén ír verseket — azt mondta, nagyon meglepődött, hogy mennyire rám hasonlít az egész kötet. Tudni kell, hogy én is illusztráltam a könyvet, beleszóltam a dizájnba is. Azt szerettem volna, hogy a végeredményben ízig-vérig benne legyek.

* Elégedett vagy a végeredménnyel?

— Igen.

Tervezés
Tatinak