home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Sem vízen, sem szárazföldön
Perisity Irma
2020.07.03.
LXXV. évf. 26. szám
Sem vízen, sem szárazföldön

A talpraesett, határozott fellépésű, fiatal nő története egyedülálló lehetne, ha az utóbbi két-három évtizedben a Balkánról nem özönlenének a világba az élhetőbb életet kereső fiatalok. Ezenkívül azért sem kivételes, mert a ’90-es években széthullott nagy Jugoszlávia valamennyi — ma már — törpeországának számtalan tekintetben azonos sors jutott.

— Valóban igaz az állítás, mely szerint az ember akkor kezdi elemezni az életét, ha valamilyen rendkívüli helyzetbe kerül — kezdi cigarettára gyújtva a beszélgetést, miközben megjegyzi, hogy vállalja a felelősséget a mondottakért akár teljes névvel, adatokkal is. — Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amely rosszkor született, hiszen alig múltam tízéves, amikor megkezdődött az ország széthullása. A történtekből persze nem sokat értettem. De az, hogy a szüleim egymás után maradtak állás nélkül, a tény, hogy az emberek a kilátástalanság miatt lassan kivetkőztek emberi mivoltukból, gyakran estek egymás torkának, szörnyű volt. És ahogy már lenni szo­kott, a szerencsétlenség sosem jár egyedül: az általános káosz mellett olyan csa­ládi események is történtek, amelyek megtanítottak arra, hogy az élet kemény küzdelemből áll, és csak az erősek, rátermettek képesek túl­élni.

Az öcsémmel ékes példái voltunk a békés együttélésnek, az apai horgosi nagymamától a boszniai szerb nagymamáig ugyanis minden volt a csa­ládban. De a harmonikus élet megingott, hiszen mindenütt gond volt a túlélés, aggódtunk a férfi családtagokért, hogy találkozunk-e még a távol élő rokonokkal, és megélhetési lehetőségek után kutatva egyszer apa, máskor anya hiányzott.

Amikor vége lett az őrületnek, az életünk teljesen felborult. Az öcsém elhunyt, a szüleim összeomlottak. Akkor már, nagykorú lévén, tudtam, nekem talpon kell maradnom. Mindent megkíséreltem, hogy élni tudjunk: voltam fodrász, masszőr, kereskedő stb., de rendre tönkrementek a vállalkozásaim. Nagyon ragaszkodom a szüleimhez, a házunkhoz, a földhöz, mely nem csak hazám, otthonom, és melynek illatát még álmomban is érzem. A barátaim, ismerőseim közül akkoriban rengetegen indultak külföldre. Sokan gyökeret eresztettek idegenben, mások visszajöttek — még csalódottabban. Amikor már tűrhetetlen lett a helyzetünk, úgy döntöttem, én is megpróbálom. A szüleimmel közösen döntöttünk, így kerültem egy óceánjáróra az amerikai partok közelébe. 

Azóta elmúlt jó néhány év, én rendszeresen újítom a szerződésemet, mert érdemes. Korrekt a munkaadó, reális a fizetés, jegyzik a munkaéveimet. Rendszeresen segítem a szüleimet, akiknek nyugdíja szégyenletesen kicsi, rendbe tettük a családi házat, valahogy én is magabiztosabb lettem, elégedett vagyok. Egyszer majd végleg hazajövök — gondoltam a koronavírus megjelenéséig.

Éppen egy túrát fejeztünk be, amikor közölték, hogy zárlat van. Azóta, vagyis március 17-e és május 26-a között a hajón voltunk. A vállalat a foglalkoztatottakat szabadságra akarta küldeni, de akkor már le voltak zárva a repülőterek. Tudni kell, hogy egy-egy cirkáló körülbelül akkora, mint egy itteni kisváros, 4-5000 turistát fogad. Mivel nem engedtek be bennünket a kikötőbe, valamivel távolabb horgonyoztunk le, sok hajóval egyetemben. Végül a társaság úgy döntött, hogy a munkásokat hajóval szállítja haza, hát elindultunk az Atlanti-óceánon. Hangsúlyozom, köztünk egyetlen fertőzött sem volt, de nem mehettünk le a hajóról, karanténban voltunk. Az angol partokhoz érve kiderült, hogy nem hajlandóak bennünket fogadni, mehetünk, ahova akarunk. Elindultunk a spanyol part felé, de ott sem engedtek bennünket révbe érni. A következő állomás Olaszország lett volna, de onnan is elutasítottak bennünket. A hajónk, mintegy 1500 munkással, beúszott a Földközi-tengerre, és hosszas huzavona után Dubrovnik engedett be bennünket a kikötőbe. Ott a cég által megrendelt buszok vártak bennünket. Szerbiából 215-en voltunk, öt busz hozott bennünket Belgrádba. A többiek — horvátok, boszniaiak, magyarországiak, macedónok, montenegróiak — szintén buszokkal indultak hazafelé. Rettenetes volt ez a hajóút. Hosszú ideig a végtelen vízen és égen kívül semmit sem láttunk, így alaposan átgondolhattuk az életünket. Aztán kiderült, hogy az országunk sem érdeklődött túlságosan a sorsunk felől. Tudtuk, hogy itthonról különjáratokat indítottak néhány, külföldön rekedt turistáért, de mi, 215-en ezt nem érdemeltük meg. Pedig rendszeresen küldjük haza a családtagjainknak az apanázst, levéve az ország válláról a róluk való gondoskodás terhét. Útközben a hajón néhány öngyilkosság is történt, sokan nem tudták elviselni a bizonytalanságot…

Végre megérkeztünk Belgrádba, de nem azt kérdezték, fáradtak vagyunk-e, hanem azt, hányan lettek öngyilkosok a hajóút alatt. Keserű szájízzel állapítottam meg: senkinek sem kellettünk három hónapig, most is csak az újságíróknak, és csupán azért, hogy szenzáció legyünk!


Illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..