Jancsó Miklós kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész, a magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja 1921. szeptember 27-én született Vácon, és tíz éve, 2014. január 31-én hunyt el Budapesten.
Erdélyből származó családjának román ága nagyobb volt, mint a magyar, ezek románnak, míg a másik rész magyarnak vallotta magát. Román, Nicolae nevű nagybátyja után a Miklós keresztnevet kapta. Édesapja 1916-tól az erdélyi kormánybiztos titkáraként tevékenykedett. A Monarchia összeomlása után apját távollétében az új hatalom halálra ítélte, ezért családja Magyarországon telepedett le. Jancsó Miklós a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban érettségizett, majd a pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karára iratkozott, diplomát azonban már Kolozsváron szerzett 1944-ben. Ezután bejelentkezett az ügyvédi kamarába, de jogi munkát nem végzett. 1946-ban a fővárosba költözött, és felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Itt elvégezte a filmrendező szakot, és 1951-ben szerezte meg diplomáját, bár anyagi források híján nem tudta elkészíteni diplomafilmjét.
Már a főiskola alatt elvette feleségül Wowesznyi Katalint, ebből a házasságból született 1952-ben ifj. Jancsó Miklós (Nyika), majd 1955-ben Jancsó Katalin (Babus). Ifj. Jancsó Miklós, azaz Nyika egy, a Filmtettnek adott interjújában így nyilatkozott szüleiről:
„Anyám nagyon szép nő volt, hihetetlenül művelt és profi néptáncos. A Muharay Népi Együttesben ismerkedtek össze, miután apám hazajött a szovjet hadifogságból. Anyám táncolt, apám szervezőember volt. Utána átment az Állami Népi Együttesbe, de nem maradt sokáig, mert 1952-ben megszülettem én, három évre rá a húgom, és ő abbahagyta a táncot. Klasszikus polgári családból származott, nagyapám nyergesként dolgozott, ami jó szakma volt, mert ők gyártották a hadseregnek a nyergeket. Aztán jött a háború, az ostrom, majd az államosítás.
Anyám, mint apám és a háború alatti fiatal generáció, szerelmes volt a magyar népi kultúrába. Állandóan énekeltek. Závada Pál A fényképész utókora című könyvében szépen meg van írva ez a világ, a népdalgyűjtések, utazások, éneklések. Anyám a legújabb swingektől Glenn Millerig minden zenét ismert, amit a Szabad Európában, később pedig a Radio Luxemburgban sugároztak. A zenei affinitásomat és a jó ritmusérzékemet tőle örököltem. Apámnak nem volt túlzottan jó hangja, de ő is sokat énekelt, és a filmjeiben fontos szerepet játszottak a mozgalmi és népdalok. Minden érdekelte a munkásmozgalmi daloktól az első világháborús nótákig: az Égi bárányban például az összes nagy irredenta dal elhangzik.”
Első nagyjátékfilmjét 1958-ban rendezte meg, A harangok Rómába mentek című alkotást már együtt készítette Somló Tamás operatőrrel, akivel ezután jó ideig együtt dolgozott, egészen 1969-ig. A Fényes szelek volt utolsó közös munkájuk, majd új operatőr állt a kamera mögé, Kende János.
A harangok Rómába mentek, valamint az Oldás és kötés után harmadik nagyjátékfilmje nemzetközi sikert ért el: elkészítette a Szegénylegények című filmjét, és ezzel nemzetközileg is berobbant, a világ megismerte a jellegzetes Jancsó Miklós-stílust, például a hosszú snitteket.
„Jancsó filmnyelvének lényege az erőteljes stilizáció. A Szegénylegények labirintusszerű fekete-fehér terei erőszakosan lehatárolják az alföldi táj végtelenségét. Az epizodikus történetben a szereplők jönnek-mennek, a hatalom képviselői állandóan cserélődnek. Nincs kísérőzene, csak zajok és rövid, tőmondatokból felépülő párbeszédek. Minden elnagyolt, személytelen és mechanikus, ami a diktatúra szenvtelen működését tükrözi. A rendező hosszú, bonyolult kameramozgásokkal követi az össze-vissza sodródó szereplőket. A híres hosszú snittek az elnyomók manipulatív, kiszámíthatatlan viselkedését fordítják a film nyelvére. A Szegénylegények azt a komplex műveletet modellezi, ahogyan a hatalom elkerülhetetlenül felmorzsolja a vele szembehelyezkedő csoportot. Jancsó Miklós filmje a szabadságot eltipró rendszerek kortól függetlenül érvényes, sokkolóan pontos látlelete” — írja a filmről Huber Zoltán.
A Szegénylegényeket követi az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, majd a Csend és kiáltás. Jancsó ekkorra már elvált első feleségétől, Wowesznyi Katalintól, s 1958-ban újranősült, felesége a szintén filmrendező Mészáros Márta lett, akinek fiát is adoptálta, így együtt neveltek három gyermeket, de közös nem született. 1958-ban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel nemcsak legendás baráti, de erős munkakapcsolatot is ápolt egészen Hernádi 2005-ben bekövetkezett haláláig.
1968-ban megismerkedett Giovanna Gagliardo olasz újságíróval, forgatókönyvíróval, aki alkotó- és élettársa is lett, Jancsó később csaknem tíz évre Rómába is költözött. A Szegénylegények és a Csillagosok, katonák nemzetközi sikere után ugyanis egyre jobban izgatta egy európai koprodukció gondolata, csábította a nyugati filmkészítéssel járó szabadság, és persze a nagy idol, Antonioni múzsája (és exfelesége is), Monica Vitti, akivel első olasz filmjét, A pacifistát (La pacifista) forgatta, ráadásul Antonioni operatőrével, Carlo Di Palmával a kamera mögött. Ebben az időszakban készült még a Technika és rítus, valamint a Róma visszaköveteli a Cézárt című filmje is. Leghíresebb és -hírhedtebb olasz filmje pedig a pornográfiával vádolt, a szocialista Magyarországon be is tiltott Magánbűnök, közerkölcsök (Vizi privati, pubbliche virtù) volt Rudolf trónörökösről és a mayerlingi tragédiáról, melyben a németül éneklő Cseh Tamás mellett a később Cicciolinaként nagy karriert befutó Staller Ilona is felbukkant.
„A hetvenes években Róma volt a világ fővárosa. Minden fontos dolog itt történt. Nagyon jó barátságban voltam Laura Bettivel, aki Pasolininek, mondhatni, a felesége volt, Bernardo Bertolucci felesége pedig a mai napig a legjobb barátom. Akkoriban nap mint nap találkoztunk Pier Paolóval és Bertoluccival. Aktív szociális életet éltünk, mindenkinek volt véleménye mindenről, és azt meg is akarta vitatni másokkal. Ez egy laza és nagyon kreatív élet volt. A kísérleti színház például nagyon izgalmas volt a hetvenes években, új performance-ok születtek a színház falain kívül is. Mindennap történt valami izgalmas, és Miklós nagyon kíváncsi volt, belevetette magát ebbe a számára ismeretlen kulturális életbe, amely bizonyára nagyban különbözött a hetvenes évek Budapestjétől” — meséli Giovanna a Filmtettnek adott interjújában.
1971-ben a Huszonötödik Színházban Jancsó megrendezte a Fényes szelek színpadi változatát, melyet további még vagy tíz színházi rendezés követett. Gagliardóval való kapcsolata 1980-ig tartott, 1981-ben feleségül vette Csákány Zsuzsa vágót, 1982-ben pedig megszületett Dávid nevű fia. 1988 óta volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanára, 1990 és 1992 között a Harvardon tanított.
A rendszerváltozás után megváltozott Jancsó nyelve: az új lehetőségeket felmérve, a korszak kulisszáit nemegyszer kifigurázva készítette ironikus hangvételű, improvizatív elemekben sem szűkölködő filmjeit, ekkor vált „állandó” főszereplőduójává a Kapa—Pepe-páros, vagyis Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Legemlékezetesebb filmjei ebből a korszakból: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998), Anyád! A szúnyogok (2000), Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001), A mohácsi vész (2004), Ede megevé ebédem (2006). Utolsó filmjét, az Oda az igazság címűt, 2009-ben készítette.
