home 2024. március 01., Albin napja
Online előfizetés
Repültünk a mesék kocsiján
Szerda Zsófi
2023.07.24.
LXXVIII. évf. 29. szám
Repültünk a mesék kocsiján

A Hot Jazz Band zenéje. Az én babám egy fekete nő, Május éjszakán, Odavagyok magáért, Meseautó, és még sorolhatnánk azokat a dalokat, amelyek a fejünkben biztos, hogy Bényei Tamás zenekarvezető énekhangján szólalnak meg. Nyári fagyizáshoz, meseautózáshoz vagy egy kockás pokrócos piknik mellé szól a bendzsó és a trombita. 

— Két poszton változott a zenekar az elmúlt nyolc-kilenc évben, de az összetétele ugyanaz, a hangszeres rész mindenképp. A Vajdaságban többször jártunk már, Kishegyesen például a Dombos Festen, de ez nagyon régen volt. Többet játszunk Horvátországban, Erdélyben. Egyébként nekem a dédanyám újvidéki volt. Amikor hároméves volt, kiköltöztek Amerikába. Bojtár Katalinnak hívták, heten voltak testvérek. Kint ismerte meg dédapámat, aztán 1920-ban hazajött a szüleihez. Elég korán születtek nálunk az utódok, így a dédanyámat elég sokáig ismerhettem. Remekül beszélt angolul, de sajnos kamaszon az ember nem nagyon érdeklődik még ilyen dolgok iránt, hogy mi volt odakint, hogyan éltek az amerikaiak annak idején, mi volt Délvidéken. Például még Újvidéken sem jártam soha, jó lenne egyszer eljutni. Édesapám családja Felvidékről származik, Eperjes környékéről, ott sem voltam még. Én hazafias érzelmű, konzervatív ember vagyok, nekem fontos, hogy az elcsatolt területeken is játszhassunk. Ha van meghívás, mi boldogan jövünk.

* Szerintem van is egy népes rajongótáborotok errefelé, mi is sokat hallgattuk a Hot Jazz Bandet otthon, buliban, ebéd mellé…

— Valaki azt mesélte, hogy porszívózáshoz is jól illik.

* Igaz, takarítani is könnyebb vidám zenére. Amerikában már többször is jártatok, milyen volt az első alkalom?

— Magyar közönség előtt mi főleg a háború előtti magyar számokat játsszuk, erről vagyunk itthon híresek. Amerikába számomra ugyebár több okból is nagy dolog volt kijutni. Először is a dédszüleim miatt. A fogadtatásunk nagyon jó volt ott is. Itthon már félig-meddig sztárzenekar voltunk akkor, hírünk ment, és zenészek is jöttek minket hallgatni, de Amerikában, ahol felléptünk, volt vagy százhúsz zenekar, jobbnál jobbak, úgyhogy ott mi csodáltuk, milyen jól játszanak. Ez egy négynapos fesztivál volt, több mint százezer látogatóval, mindenki fiatal, tinédzser volt, a tengerentúlról összesen csak tíz-tizenkét zenekar érkezett. A nagy amerikai karrier sajnos nem valósult meg, de el is mondom, miért. Valóban rengeteg jó zenekar van Amerikában, a piac pedig egyre szűkül. Egyébként ennek a zenének lassan leáldoz, amit szomorúan mondok ki, de minden elmúlik egyszer. Úgy marad majd meg, mint Mozart zenéje, s bár ennek nincs olyan nagy háttere, mint, mondjuk, a komolyzenének, de azért fogják játszani, igaz, egyre kevesebben. Amikor Amerikában az a generáció meghalt, amelyik a gerincét alkotta ennek a fesztiválnak, akkor maga a fesztivál is tönkrement, 2018-ban bezárta a kapuit. Az a generáció, amelyiknek ez a zene végigkísérte a fiatalságát, erre táncolt, erre mulatott, már vagy nagyon idős, vagy már nincs is. Magyarországon volt egy dixielandbumm, a Benkó Dixieland Band ki is jutott Amerikába akkor, amikor a vasfüggöny mögül nem lehetett kimenni Nyugatra, s mindenki dixie-t játszott, az is, akinek nem kellett volna. A mi generációnkból is legalább öt-tíz ilyen zenekar alakult annak idején, most egyet sem tudnék mondani. 

* A zenén kívül mit mentenél még vissza abból a korból?

— Budapesten most, ha kilépek az utcára, azonnal a lábamra lépnek, az utamba állnak, a századelő Budapestje más volt. Parkszerű, tele madárcsicsergéssel, lovas kocsival, szóval olyan miliő, mintha egy nagy parkban sétálnánk. Szökőkutak, s a Kálvin tér is csodálatos volt, kár, hogy elrontották. Szóval minden megváltozott. Nyugat-Európában vannak városok, melyek megőrizték ezt a régi arculatot, annak ellenére, hogy modernizálódtak. Budapesten most próbálják csökkenteni a forgalmat, mert hiányzik a nyugalom, a parkszerűsége. Abban a korban az udvariasság sem esett senkinek nehezére. Nekem tetszett ahogy akkoriban egymáshoz szóltak az emberek. Erdélyben ez még dívik, ott még tisztelettudóak egymással. Olyan, mintha egy régi filmben volnál. Mindenki türelmes, kivárja a sorát. Ez hiányzik. De nem csak a kommunizmus mosta össze ezeket a konvenciókat, a modern világ is ilyen. Kényelmes, mindent gyorsan megkapunk, tegeződünk, ami persze nem feltétlenül baj. A régi világban még az is tetszett, hogy az emberek valahogy tudták kezelni az indulataikat.

* A zenével, melyet játszatok, még gyerekkorodban találkoztál. Elmeséled, hogyan történt?

— Édesapám kertészmérnökként került a Balaton partjára, de minden nyáron, amikor végre nyaralhattunk volna, élvezve a balatoni pancsolást, a nagymama felhozott bennünket Budapestre, a pestlőrinci kertbe játszani, hogy a szüleink is pihenjenek egy kicsit. Mi itt kalandoztunk a nagyszülői házban, mely sajnos már nincs meg. Ez egy kertváros volt, disznóóllal, salakos utcával. A padlás tele volt a dédnagyanyám amerikai kincseivel. Ládafiák, kelengyék, régi ruhák, mennyország, kincsesbánya egy gyerek számára. Akkor gyerekként ezek még nem számítottak értéknek, de a gramofont azonnal megtaláltuk, minden mást azonban eladtak, az ócskapiacokra kerültek a régi, amerikai ruhák, cipők. De a gramofon még megvan, működik is.

* Mi volt az a lemez, amelyet akkor először lejátszottatok a gramofonon?

— Kalmár Pár lemeze s a Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll. Egy szót sem értettem a szövegéből. Szemben az EMKE cigánya zenél? Mi az az EMKE? (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület). De a gramofon hangzásába beleszerettem, le is vittük Siófokra a dédszüleim régi, kurblis gramofonját, imádtam a hangját.  

* Amikor megalapítottad a zenekart, mi alapján válogattad a tagokat?

— A közös érdeklődés volt a motiváció. S hogy jó legyen köztünk a kémia, a zenekaron belül jó is a hangulat, barátok vagyunk, nincsenek ellentétek. Próbáltam én meggyőzni embereket, hogy milyen klassz ez a zene, de Magyarországon senki nem játszotta ezzel az attitűddel a zenét, ahogy mi. A kelet-európai dixielandek a britet utánozták, mi pedig amerikai zenét játszottunk. Ez egy paradigmaváltás volt, nekem meg kellett mutatnom a többieknek, hogy mire gondolok. Régi fölvételeket stb. Szép lassan kialakult a zenekar. Egy barátom megtanult bendzsózni, ő lett a bendzsós, aztán elment grafikusnak, nem tetszett neki ez az életmód. Volt egy klarinétosunk, aki jogász lett, ő sem élvezte annyira a sok utazást. Sokáig tudnám mesélni, kalandok sora, utcazenélés, egészen Rejtő Jenő-i történések estek meg velünk.

* Több nyelven énekeltek, azaz magyar és angol slágerek is szerepelnek a repertoáron. Magyar közönség előtt inkább magyarul szólaltok meg?

— Én tudtam volna számokat írni, lehet, már gazdag is volnék a jogdíjakból, de én a régi számokat akartam elővenni s eljátszani úgy, ahogy egy korabeli zenekar tenné. Ez szerelem, elhivatottság. Mi sikeresek lettünk magyar számokkal, nem lett volna értelme váltani. S igen, függ attól, hol és kinek játszunk. Palicson magyar számokat vettünk elő, egy budapesti teraszon, ahol a közönség fele külföldi, több angol szám kerül műsorra. Amerikában angol számok, de becsempésztünk egy-két magyart is, ami nagyon meglepte őket, nem gondolták, hogy más ország zenei kultúrájában ilyen mélyen benne van ez a stílus. Én kis kocsmáktól nagy fesztiválokig mindenhol játszom. Vannak jazz-zenészek, akik azt mondják, ennyiért nem mennek fellépni. Én elmegyek, mert játszani akarok, és közben rutint szerzek. A zenekarom szerintem sokkal rutinosabb, mint sok másik.

* Igen nívós díjakat zsebeltetek be. Amit zenekar elérhet, azt ti megcsináltátok: Kossuth-díj, Fonogram-díj, a közönség imád benneteket. Hova lehet ezt még fokozni?

— Olyan ez, mint a sport, egy idő után abba kell hagyni, mert nem bírja a szervezet. A trombitáláshoz nem tüdő és hasizmok kellenek, hanem arcizmok, de terveim szerint még egy tíz évig lesz hozzá kondícióm. Még csak ötvennyolc múltam. Majd hatvannyolc után nyugdíjaztatom magam. Rengeteg tervünk van, egy élet nem elég rá, hogy mindent megvalósítsunk. Van egy Josephine Baker-műsorunk, melyet 2018-ban készítettünk, akkor volt kilencven éve, hogy Baker Budapesten járt. Jövőre szeretném visszahívni a párizsi afroamerikai énekesnőt, Nicolle Rochelle-t, aki tökéletesen énekli a Baker-repertoárt, és megismételni a koncertet. Lovász Irén népdalénekessel is vannak közös terveink, ő nagyon szépen énekli a Karády-számokat. Azt hiszem, hogy amit jazz-zenekar elérhet ma Magyarországon, azt mi elértük, meg tudunk élni a zenénkből. Szebbet, jobbat nem is akarhatnék. Talán azt, hogy többet járjunk Palicsra. (Nevet.)

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..