Középiskolás koromban már szerettem, ha az íróasztalomon, annak fiókjaiban is rend honol, sőt, rendszerint azzal foglaltam le magam (sokszor tanulás helyett), hogy kipakoltam, majd újrapakoltam a dolgaimat, rendszereztem és áttörölgettem mindent. A rendszerezést azóta is imádom. Kidobni, ami már nem kell, vagy elajándékozni, ha pedig új ruhát veszek, egyet kirakok a szekrényből (cipőknél ez valahogy nem működik, így inkább új cipősszekrény után nézek). Nyugaton egyre jobban dívik a minimalizmus, Marie Kondo „takarítóművész” például ebből csinált magának karriert. A takarításból. Pontosabban abból, hogy segít az embereknek rendszerezni, kidobálni a szükségtelen dolgokat, azaz rendet rakni az életükben, hiszen ha körülöttünk nincs rend, belül sincs. Ezt érzékelem is, egyszerűen nem tudok dolgozni, ha nincs rend a környezetemben. Marie káosztól sikító szekrényekből varázsol átlátható rendszert. Erre főleg Nyugaton van szükség, ahol féktelen vásárlási láz uralkodik.

Van azonban egy hely, ahol nálam is teljes a káosz, ez pedig a telefonom. S ez azért rossz, mert a 10 000 fotó közül jó, ha néhány száz ér valamit, a többi inkább dokumentáció. S a mobilunkról néha aztán átmásoljuk ezeket a képeket, hogy legyen tárhelyünk, bedobjuk őket egy mappába a számítógépünkön, rábiggyesztjük a Mobilos fotók 2020 címkét, s ezzel el is felejtjük. Aztán ha a számítógép is memóriáért sikít, hard diskre mentjük át, melyet egy mély fiókba süllyesztünk, és soha többé nem nyúlunk hozzá. Nem készítünk válogatást a képekből, szép lassan elfelejtjük őket, hiszen kinek van ideje és kedve átnézni több ezer fényképet, hogy valamit megtaláljon. Ezért aztán az idén megpróbálok a telefonomban is kialakítani egy rendszert, azonnal törölni a rossz fotókat, hogy Kondo kisasszony is büszke lehessen rám, ha egyszer belenéz a virtuális fiókomba.