Tipikus utcai jelenettel kezdődik. A közönség — mondjuk így, az utca népe — az előcsarnokban várja a darab kezdetét, amikor feltűnik egy hajléktalan. Pont olyan, mint amilyenekről Szilasi László is ír A harmadik híd című regényében: rossz arcú, kellemetlenkedő, aki az életét rongyokban magára aggatva cipeli magával mindenhova. Koldul, magyaráz, és szemkontaktusra azonnal kommunikálni kezd. Nagy, valójában nehezen hihető történeteket mesél, melyeknek hőse ő maga. Elzavarni csak a rendőröknek sikerül őt, akik oszlatáskor szép lassan beterelik a közönséget a nézősorokba.

A színpadon melegedő. Hasonlóan rossz arcú, az életüket rongyokban magukra aggató emberek, hajléktalanok, akik próbálnak valamiféle rendszert, rendet vinni az egyébként romokban heverő életükbe. A reménysugár valamennyiük számára a szociális gondozó, Lili. Ételt, szappant és álmokat hoz a reményteleneknek. Münchhausennek is.

Az álom mint a képzelet és a valóság, a vágyak és a félelmek furcsa, térben és időben kusza terepe lesz az a közeg, amely Münchhausen bárót a Sajtszigetre repíti. Persze nem olyan egyszerűen, hiszen mint mindennek az életben, ennek az álomnak is ára van. Münchhausen pedig félelmet nem ismerve, leleményesen oldja meg mindazokat a helyzeteket, amelyekkel szembetalálja magát.

Kovács Attila felvételei

Hősünk ismerős arcokkal, egyszersmind a világtörténelem nagy személyiségeivel, Kleopátrával és Ptolemaiosszal, Napóleonnal és Josefine-nel, Cézárral, Mózessel és a Pápával is kalandokba keveredik. Valamennyien válaszút vagy más kihívás előtt állnak, de csak a bárónak sikerül megoldania a problémájukat. Ő maga a nagy önzetlen segítségnyújtás közepette elfelejti, mit is keres egyáltalán, pedig Lili megsúgta neki, hogy a Sajtszigetet kell felkutatnia, ahogyan azt is, hogy hol találja. Számos hányattatáson kell keresztülmennie azonban, hogy végül megértse az igazságot: a Sajtsziget egy darabkája bárhol, bármikor, bármi lehet, és minden, amit el tudunk képzelni, az valóságos.

Az előadás a játéktér megbontása, megváltoztatása helyett az autentikus kosztümök és a koreográfia által mozdult el a történelem térképén és idővonalán. Az időutazást pedig a zenei betétek szövege, hangzásvilága tette teljessé. A helyzetkomikumok kapcsán többször is azt éreztem, a kevesebb több lett volna, a zenés-táncos jelenetek azonban rendre visszazökkentettek a mesevilágba, melyben nem volt nehéz elmerülni.

Ha jobban belegondolok, az előadás nem fed fel nagy titkot, épp csak annyit, amennyi általában a boldogsághoz hiányzik. Mert valahogy mindig a legnyilvánvalóbb dolgokról feledkezünk meg. Ilyen volna Münchhausen báró útkeresésének tanulsága is, ami a maga egyszerűségében a legfontosabbra mutat: a boldogságot mindenkinek magának kell meglelnie.