— Néhány nap múlva betöltöm a hetvenedik életévemet, de még ma is gyakran elmélkedem azon, milyen belső késztetés hatására hoz az ember olyan döntéseket, amelyeket sohasem tartott elfogadhatónak — mondja elgondolkodva az ápolt, jól öltözött hölgy. — A szórványban születtem, a három bátyám mellett mindig úgy éltem, mint egy hercegnő. Minden lépésemre vigyáztak — már csak azért is, mert az apám olyan környezetben nevelkedett, ahol a férfiak óvták a család becsületét, hírnevét, a nők pedig a családon belüli viszonyok rendezéséért, fenntartásáért feleltek. Éppen ezért a nőknek rendszerint a család választott párt, és ez ellen nem volt apelláta. Ezen az sem változtatott, hogy a lányok már jártak iskolába, sőt, egyetemre is. Én nagyon szerettem tanulni, az volt az álmom, hogy gyermekorvos leszek, mert imádtam a gyerekeket. A középiskola befejezése után apám sajnos azt mondta, maradjak csak ennél a végzettségnél. Tudtam, szerinte itt az ideje, hogy férjhez menjek. És igazam volt.

Havonta kétszer Újvidékről jött egy állatorvosi technikus, egy alacsony, sörhasú, kopaszodó fiatalember, akiről apám úgy ítélte meg, hogy hozzám illő. Meg is beszélték, hogy eljön a szüleivel háztűznézőbe. A szüleim csak ekkor közölték velem, hogy férjhez megyek. Tudom, hihetetlennek tűnik, de abban az időben az olyan családokban, mint az enyém, nem volt ellenkezés a szülői akarat ellen. Kétségbe voltam esve, elsősorban azért, mert a fiatalember egyáltalán nem volt kedvemre való, nem tudtam elképzelni, hogy egy életen át ő legyen mellettem. Megpróbáltam megkérni a legidősebb bátyámat, beszélje le apát erről a házasságról, de nem merte vállalni a közvetítő szerepét. Élt Montenegróban egy rokonunk, és úgy éreztem, számomra ő az egyetlen kiút. Anélkül, hogy jelentkeztem volna nekik, és itthon sem szólva senkinek, egy hajnali vonattal elszöktem hazulról. A szüleim, azt hiszem, tudták, hova mentem, de egyetlen alkalommal sem kerestek fel. Nikšićben voltam két évig, elkezdtem dolgozni is, és szerelmes is lettem.

A férfi öt évvel volt idősebb nálam, és azt mondta, törvényesíteni akarja a kapcsolatunkat. Én azonban időnap előtt lettem terhes. Amikor kiderült, hogy babát várok, azt mondta, a családja nem fogad be engem állapotosan, csináljak a gyerekkel, amit akarok, de rá ne számítsak semmilyen értelemben. Kétségbe voltam esve. Abban biztos voltam, hogy a terhességet nem szakítom meg, csak azt nem tudtam, hogyan oldjak meg minden kérdést, mely engem és a születendő gyermekemet érinti. Az fel sem merülhetett, hogy hazajöjjek. Azt hiszem, apám be sem engedett volna a házunkba terhesen, ismerőseim meg nem nagyon voltak. Akihez végül menekültem, azt mondta, nála maradhatok, de amikor a baba megszületik, külön kell mennem, mert ő nem bírja a sírást. Itt figyelembe kell venni a montenegrói mentalitást is — egy lányanyának senki sem örül abban a környezetben. Cél és terv nélkül róttam az utcákat, és egy forgalmas útkereszteződésnél majdnem egy autó alá kerültem. Egy fiatalember vezetett, rémülten ugrott ki a járműből, de szerencsére nem történt nagyobb baj. Egy Németországban dolgozó férfi volt ő, és az évi szabadságát töltötte a rokonainál. Ezután szinte naponta elhívott egy kis sétára, beszélgetésre. Lassan megnyíltam, és elmeséltem neki mindent. A terhesség ötödik hónapjában jártam, és felajánlotta, hogy elvesz feleségül, így a gyerek nem lesz apátlan. Nem volt nagy választásom. Megesküdtünk a „svábbal”, ahogy a rokonai hívták, és mint házaspár mentünk Németországba. Neki köszönhetem, hogy a szüleimmel is kibékültem, senki sem tudta, hogy a fiam nem az övé. Már nagykorú volt Igor, a fiam, amikor a férjem beteg lett. Az ő ötlete volt, hogy elmond mindent Igornak, mert úgy érezte, joga van tudni az igazat. Így is történt, és két héttel a vallomás után meghalt. Őszintén mondom, nagyon jó ember volt, megbecsült, és szerette Igort. A halála után nem találtam ott tovább a helyem, haza akartam jönni, de a fiam hallani sem akart erről, ő Németországot tartotta az otthonának. Másodéves egyetemista volt, amikor úgy döntöttem, hazajövök. Lakásunk volt, kocsink is, Igornak eleinte semmiért sem kellett dolgoznia. Anyámékhoz mentem, az udvarban volt egy kis alsó épület, rendbe hoztuk, és az lett az otthonom. Ott talált rám Igor igazi apja, aki hallotta, hogy hazajöttem. Nem tudom megmondani, miért, de kapcsolatba bonyolódtam vele, amit a fiunkkal is közöltem. Persze, hallani sem akar az igazi apjáról, sőt, rólam sem. Azt mondja, az ő apja ott pihen a lakásához közeli temetőben, és nem akar másik szülőt. És ha ezt nem tudom megérteni, akkor engem sem akar. Befejezte az egyetemet, dolgozik, hamarosan talán megnősül. Várom, hogy hívjon, és én rohanok hozzá. Az viszont örök rejtély marad, miért udvarol nekem még mindig a fiam apja.