Egykor a nagybecskerekiek is elfogultan köszöntötték a szeretet ünnepének, a karácsonynak érkeztét. Ez rendszerint egy-egy alkalmi vers vagy tárca erejéig a helyi írókat és költőket is megihlette. A becskereki Torontál mindig tárcarovatát engedte át az alkalmi, karácsonyi írásoknak. Ezekből meghitt, bensőséges hangulat áradt, a város utcáin pedig, főként, ha hóleples, „fehér karácsony” volt, gyermekek hangos hada vonult végig, hosszabb-rövidebb ideig elidőzve egyik-másik, csodálatosan feldíszített, főutcai kirakat előtt. Ők akkor már sóvárogva várták a kriszkindlit…

Valahol a XIX. század végén és a XX. század elején, a polgárság aranykorában voltak a legmeghittebbek a becskereki karácsonyok, s a megyeszékhelyen mindig felkészülten várták érkezését nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is. 1895 karácsonyán Brájjer Lajos író, műfordító, a lap főszerkesztője így öntötte ihletett sorokba a meghitt családi ünnep érkeztét: „Közeledik a szeretetnek örök szép ünnepe, s önök, kikre a különböző jótékony és emberbaráti egyletek vezetése bízva van, mint minden évben, úgy az idén is azon iparkodnak, hogy ne csak a gazdagoknak, de a szegénysorsú gyermekeknek is meglegyen édes gyönyörűségük, a szebbnél-szebb ajándékokkal járó karácsonyuk. A karácsonyfa reszkető lángja, hol az egyik, hol a másik intézetben árasztja a derűt, amikor nemes jótevők gazdagon megajándékozzák azokat, akiknek szűk otthonában a Jézuska nem szokott megfordulni.”

Már a karácsonyt megelőző adventi gyertyagyújtások is mindig meghitt, ünnepi hangulatot teremtettek a Béga menti városban, akárcsak a hajnali szentmisék, a roráték. Az év vége közeledtével a becskerekiek már javában készültek a karácsonyi ünnepekre. A polgári szokáskultúrában ennek (a szokásos szóbeli vagy írásbeli üdvözletek mellett) egykor öt fontos, elmaradhatatlan összetevője volt: a karácsonyi bazár, a karácsonyfa-állítás, a kriszkindli (karácsonyi ajándék, karácsonyfia), a jótékonykodás meg a kötelező ünnepi szentmise.

Nos, a jelesebb, becskereki, főutcai kereskedők rendszerint már novemberben külföldi (bécsi vagy pesti) bevásárló körútra indultak, hogy friss áruval töltsék fel tágas üzleteiket. Ennek köszönhetően az ünnep előtti napokban benépesült a városközpont, valóságos főutcai karácsonyi bazár alakult ki: Kokits Sándornál, Weisz Hermann-nál meg Homa Kálmánnál szebbnél szebb gyermekjátékokat, kicsinyeknek való ajándékokat lehetett kapni. Érdekességként mondom el, hogy például Homa Kálmán jó nevű, főutcai gyermekjátékboltjának kirakata szándékosan a szokásosnál alacsonyabban helyezkedett el, a gyerekek szemmagasságában, hogy ők is jól szemügyre vehessék a kirakat vonzó tartalmát.

Pleitz Ferenc Pál könyvkereskedésének karácsonyi ajándékkínálatában egykor voltak „Richter-féle horgony-kőépítő szekrények, imakönyvek, fénykép- és emlékalbumok, zsebnaptárak, társasjátékok, domino, sakk” stb.

Póti Benjámin városszerte népszerű cukrászdájában karácsony tájt édességet, csokoládét és cukorkát lehetett vásárolni; Mangold Hermann híres könyvesboltjában alkalmi mese- és képeskönyveket; Eisenstädternél, Stagelschmidtnél meg minőségi szövetet; Rothmillernél, Blüchweisznál és Grünbaumnál divatos szövetruhákat vásárolhattak a szülők karácsonyi ajándékul. Ünnep előtt a XIX. század végén a becskereki főutcán a Torontál tanúsága szerint „Weisz Hermann, Grób Kálmán, Szekulesz, Kokits stb. kereskedéseinek kirakatait már napok óta nagyszámú gyermeksereg bámulgatta; ott volt a kriszkindli nagy választékban. A kirakatok oly dúsan voltak felszerelve, hogy helyet foglalhattak volna a főváros bármely kirakata között.”

A kriszkindlire pedig karácsony táján sokan várakoztak és vágyakoztak: felnőttek is, gyerekek is. Ennek helye mindig a feldíszített, gyertyafényes karácsonyfa alatt volt.

Ám nemcsak családon belül volt szokás a karácsonyi ajándékozás, hanem alkalmi jótékonykodás formájában családon kívül is. Mindenekelőtt az árvák és a szegények részesültek benne. A főutcai kereskedők közül sokan jótékonykodtak: Rósa Ignác fűszerkereskedőtől a jó nevű Konkoly pékig meg Kónya Ferenc papucs- és lábbelikészítő-mesterig. Konkoly pék karácsonyra napi lisztkészletét sütötte ki a város szegényei számára.

Milyen szokásrendjük volt ezeknek a jótékony célú adakozásoknak? Ezt a Torontál egyik írásából ismerjük, mely Weisz Izidor főutcai kereskedő ajándékkiosztásáról tudósított: „A Weisz-féle nagy üzlet fényesen van világítva, bent a pultok fel vannak mindenféle czikkekkel halmozva, minden rakás mellett egy-egy ember. Kint egész tömeg szegényesen, de tisztán öltözött asszony áll, itt-ott köztük gyermekek. […] Izidor úr egy vég hosszúságú listát vesz elő, melyről egyenként szólítja be a kint levőket, egyik az egyik, másik a másik rakásból kap csomagot, a másik ajtón mindenki örömteljes arccal lép ki. […] Mindenki olyasmit kap, ami legszükségesebb.”

Meghittek és meghatóak voltak a becskereki óvodákban megrendezett karácsonyfaünnepek is, melyeket rendszerint a becskereki Jótékony Nőegylet szervezett. 1894-ben például huszonöt árva leányka kapott meleg, téli öltözetet, az óvoda növendékei pedig különféle játékszereket és édességeket. A gyerekek, viszonzásul, verseket szavaltak és karácsonyi énekeket énekeltek. Lauka Gusztáv „koszorús költőnk”, Petőfi egykori barátja is ott volt az ünnepségen, ahol alkalmi versét szavalta:

„Fenn a lámpák, lenn a mécsek,

A gazdagok és szegények,

Együtt tartnak ünnepet:

A hit, reménység s szeretet

Betlehemben született.”

A karácsonyfa-állítás, mely polgári szokáskultúránkban északnémet közvetítéssel érkezett Magyarországra a XIX. század első felében, vidékünkön, így Nagybecskereken is, valamikor a XIX. század második felében terjedt el, a korabeli fotók tanúsága szerint az 1880-as évektől. Gyertyákkal, színes papírokkal, szaloncukorral, formált, karácsonyi mintájú aprósüteménnyel, arany- vagy ezüstpapírba csomagolt dióval, a gazdagabbak pedig színes üvegdíszekkel ékesítették fel a fát. Szabály volt, hogy a rajta lévő ehető díszeket csak karácsony elteltével, az úgynevezett karácsonyfabontás után lehetett fogyasztani. Becskereken is nagyjából ez volt a szokás.

A karácsonyfán díszelgő gyertyák nemcsak melegséget, kellemes, meghitt hangulatot, hanem finom, adventi fahéj- meg szegfűszegillatot is árasztottak. A szobában kellemes fenyőillat terjengett, a karácsonyfát pedig körbeállták a családtagok, és alkalmi énekeket énekeltek. Így jelenítették meg a fényhozó Jézust, a világ világosságát és űzték el a sötétséget, a gonoszt.

Karácsony böjtjének estéjén kötelező volt az éjféli szentmise látogatása, mely főként a fiataloknak volt nagy élmény, meghitt, ünnepi hangulatot teremtve. Ugyancsak illő volt karácsony napján is részt venni az ünnepi szentmisén, melynek egyedi hangulatát nemcsak a feldíszített oltár és templom, valamint az ízléses betlehemállítás adta meg, hanem a szép, régi karácsonyi imák és énekek is. Ott hangzott el a Mennyből az angyal, a Csordapásztorok, Az ige megtestesült Názáretben, a Krisztus Jézus született meg sok más, szívet melengető, általunk is jól ismert dallam. Az ünnep zenei jelképe a Csendes éj, szentséges éj kezdetű dal, mely 1818 karácsonyán csendült fel először a Salzburg közelében fekvő kisváros, Oberndorf templomában, és a múltban a becskereki katolikus templomokban is közkedvelt volt.

A szentmise végeztével illő volt a templom előtt összegyűlt koldusoknak és szegényeknek is alamizsnát osztani. Karácsony első és második napján a piaristáknál, azaz a gimnázium-templomban megtartott istentiszteleteken hagyományosan a gimnáziumi énekkar adott elő több karácsonyi és pásztordalt. 1885-ben például a karácsonyi szentmise alatt Kersch Ferenc szerzeményeit Mangold Hermann és Kelő Mór adta elő.

Valamikor a XIX. század utolsó éveiben a Torontál egyik ismeretlen cikkírója vetette papírra az alábbi, karácsonnyal kapcsolatos, örök érvényű sorokat: „Karácsony ünnepének varázsa győzedelmeskedik minden idő szellemén. Sugarai áttörnek a ködön, amely a jelenben rá akar borulni. Az ünnepi harangszó most is áhítatra készt; az angyaléneket nem nyomja el a modern élet zaja. Halljuk azt, mint azelőtt és hallani fogjuk mindenha.”

Bár a hagyományok és az ünnepi szokások a XXI. században is változnak, a várakozás, az ünnepre való készülődés izgalma a jelen korban is megmaradt. Azt mondják, hogy a karácsony mára már sokat vesztett fényéből, varázsából. Nem lobog már oly tiszta lánggal a szívekben a hit, mint egykoron. Sok minden megváltozott: egy kissé kiveszett belőlünk a gyermekkori lelkesedés, lanyhult az optimizmusunk, de ennek ellenére a harmadik évezred elejének karácsonya is a szeretet és a béke ünnepe marad. A meghitt, családi együttlét ad neki egy különleges színt, és különbözteti meg a többi jeles ünneptől. Ilyenkor az ünnepi csendben csak a karácsonyi éneknek illik felcsendülnie az ajándékokkal körülbástyázott, csillogó, sziporkázó karácsonyfa mellett. E jeles ünnep lényegét 1899-ben egy újságíró fogalmazta meg, aki szerint karácsony ünnepe örök menedéke lesz az emberek idealizmusának: „A hit és a szeretet élni fog mindörökké, amíg gyermekek lesznek a világon, akiknek kedvéért mi is boldogan és naivul tudunk örülni a karácsonyfának. S az ő örömükben a mi szívünk is megfiatalodik.”

A szeretet ünnepén a fenyőillatú, meleg szobában örülünk egymásnak, az ünnepnek, az ajándékoknak. A nagy rohanásban megállunk egy percre, és egymásra figyelünk. Jó érzés, amikor békében, szeretetben együtt van a család.

Források: Torontál, 1885. dec. 24.; 1894. dec. 21., dec. 22., dec. 24.; 1895. dec. 24.; 1896. dec. 24.; 1898. dec. 22., dec. 23., dec. 24.