A borítón Fenyvesi Ottó Feljegyzések a vég tónusához 2. című kollázsa köszön vissza ránk, a szövegek között pedig látható az ötrészes kollázssorozat többi darabja is, melyeket Fenyvesi ehhez a lapszámhoz készített. Külön gazdagsága a kiadványnak, hogy a Dormán László vagy Molnár Edvárd által megörökített fotók mellett Nagy József magánarchívumából is közöl képeket Tolnairól. Megható egymás alatt látni Dormán László híres fotópárosát, melyen a két nagy barát, Tolnai Ottó és Domonkos István homlokukat egymáshoz nyomva néznek egymásba. Az első fotó 1968-ban, a második 1995-ben készült, és mintha még a halálba is így szerettek volna megérkezni, mindössze néhány hónap különbséggel hagyták el a földi létet. A lapszám összeállításakor még egy ajándékot szántak nekünk, olvasóknak: Tolnai saját képzőművészeti alkotásai is felsejlenek a lapok között, és természetesen egy másik jóbarát, Maurits Ferenc munkája is megpróbál reflektálni a veszteségre.

A szám lírai részéből kiemelném Oláh K. Tamás tenerife című gyönyörű versét, mely tűpontosan ragadja meg azt az ellentmondásosnak tűnő, mégis természetes jelenséget, hogy az élet hangjai lüktetnek, miközben valaki végleg elcsendesül.

A Tolnaival létrejött barátságokról szóló visszatekintések közül Szajbély Mihály irodalomtörténész írása nemcsak a találkozásaik egy részét eleveníti fel, hanem korhű lenyomata is a térségünkben uralkodó akkori közhangulatnak és állapotoknak. Az irodalomtörténész szövegéből megtudjuk, hogyan vert gyökeret Tolnai és felesége, Jutka Palicson, az otthonteremtéstől pedig eljutunk a legutolsó találkozásig, melyben a költő már megfáradt, gyenge, és előre hiányzik a hozzá közel állóknak.

Ladányi István A kék füzet versei címet viselő tanulmányában az összművészet iránt érdeklődő és az Adria iránt rajongó Tolnairól mesél. Bakos Petra Fekete vitorlák című esszéjében Tolnai elindul a másvilágra: „Napnyugatnak tart, mondják, a vízi út a másvilágra. Persze számos egyéb módja is van az átjárásnak, de Ottó folyami lénye biztosan a víz útját választotta, ami történetesen az egyik legalaposabban feltérképezett útvonalunk. Több ezer év sok ezer oldalnyi irodalma tárgyalja, a képzőművészet is ábrázolta számtalanszor. Ha valaki, hát ő ismerhette az utat, akár a tenyerét.”

A lapszámot nemrég egy kerekasztal-beszélgetés keretében mutatták be Szegeden, és megemlékeztek Tolnai Ottóról, arról a Kossuth- és József Attila-díjas költőről, íróról, műfordítóról, esszéíróról, aki egyúttal a vidéki Orpheusz, a Káosz forgalmistája, a „semmis kis dolgok” filozófus költője és a kozmopolita nomád, mert annyiféle alakban meg tudta rajzolni magát az írásművészetével. Aki hallgatta Tolnait mesélni, soha nem fogja tudni kitörölni a hangját az emlékezetéből. Ladik Katalin szerint az élő beszéde zenei élmény volt. Itt maradtak velünk a szövegei, a sorai között tudunk találkozni Tolnai Ottóval, így még a halála után is ad nekünk élményeket.