- Fotó: Török Ákos

Kétség sem férhet ahhoz, hogy Lovasi András az egyik legnépszerűbb énekes-zenész ma Magyarországon. A Kispál és a borz és a Kiscsillag együttesek frontembereként sikert sikerre halmoz, de szívesen koncertezik a Csík zenekarral is, mellyel ugyancsak széles tömegeket mozgat meg. Így történt ez néhány hónappal ezelőtt Szabadkán és Szegeden is. Ez utóbbi koncert után beszélgettünk.
- A Kispál és a borz zenekarral azért szeretek fellépni, mert az határozza meg az életem nagy részét... - magyarázza Lovasi András arra a kérdésre válaszolva, hogy melyik formációt érzi leginkább a sajátjának, majd így folytatja: - A Csík zenekarral azért, mert az az életem legkisebb része. Csak fölmegyek a színpadra, ahol nagyszerű emberekkel vagyok együtt, és nincs rajtam semmi olyasfajta felelősség, amit frontemberi minőségemben viselek, itt nem nekem kell figyelnem arra, hogy jó hangulatú legyen a műsor, sőt a közönséggel való kommunikáció sem az én feladatom. A Kiscsillag zenekarral pedig azért, mert az egy új kihívás számomra, tulajdonképpen egy gyerekkori álom megvalósulása. Valamikor régen elkezdtem gitározni, aztán nagyon sokáig nem foglalkoztam ezzel, majd az utóbbi két-három évben, amióta a Kiscsillag zenekar létrejött, újabb kihívást jelent számomra az, hogy még jobban megtanuljak gitározni. Azt hiszem, most már egészen jó úton haladok.
- Utaltál arra, hogy fontosak számodra a kihívások. Azt hiszem, kijelenthetjük, ha bármilyen minőségedben bármit is csinálsz, annak siker lesz a végeredménye. A zenében, a zenélésben mi jelenti számodra a kihívást?
- Örülök annak, ha így látod. A kihívás, az mindig valami olyasmi, ami motivál. Például azért kezdtem el zenélni, mert tizenhárom-tizennégy éves koromban elmentem egy koncertre, és azt mondtam, hogy: ,,Hű, ez milyen jó, ilyet szeretnék én is csinálni!" A mai napig így van, ha belekezdek valami újba, az azért van, mert szeretném kipróbálni, szeretném megtanulni, ha megtetszik, amit valahol látok vagy hallok. Aztán pedig, amit valahol látok vagy hallok, azt megpróbálom a saját nyelvemre, a saját nyelvrendszeremre lefordítani, és úgy tárni a nyilvánosság, a közönség elé. Ha ezt jól fogadják, ha sikeres lesz a próbálkozás, akkor annak nagyon-nagyon örülök. A Csík zenekar sikereinek például nyilvánvalóan én is részese vagyok, hiszen valamilyen módon az én ötletem is volt az, hogy mai dalokat dolgozzanak fel folkzenekari hangszereléssel. Persze, népzenei körökben ők már régóta ismert és elismert zenekar voltak, de a szélesebb nyilvánosság érdeklődése csak akkor fordult feléjük, amikor ezek a feldolgozásdalok elkészültek és megjelentek. Nagyon örülök annak is, hogy sok ember ezúton talált rá a magyar népzenére, amely hihetetlenül nagy kincsestár, és éppen emiatt nagyon fontos az, hogy minél többen megismerjék.
- Te magad is gyakran építkezel a népzenei alapokból?
- Én csak annyira, amennyire belém szüremlik. Tehát ha hallok valamit, akkor azt elraktározom, és lehet, hogy csak jóval később, akár évek múltán kerül elő, sőt, az esetek többségében nem is tudatosan, csak úgy önmagától előjön, és megjelenik egy-egy dallamban. Ahogyan az ember alakítja a hangsorokat, amelyeket hall belül, nyilván valamilyen módon megjelennek ezek a dolgok, de sok-sok olyan hatás van bennünk, amely valószínűleg még a gyerekkorunkban raktározódott el a különféle dalok, mondókák révén.
- A külső siker a te esetedben egyértelmű, hiszen minden formációban sok rajongótok van, de hogyan csapódik le benned mindez, hogyan formálódik át belső sikerré?
- Szerintem nagyon sokunkat, akik színpadra állunk és muzsikálunk, az éltet, hogy ha kitalálunk valamit, azt valamilyen módon eljuttatjuk a megvalósulásig, aztán ezt nagyjából a saját belső elvárásainknak megfelelő módon prezentáljuk a színpadon. Ha minden úgy történik, ahogyan valamikor a gyerekkori álmainkban, akkor az baromi jó érzés, azzal el lehet lebegni nagyon sokáig. Ezért szoktam azt mondani, hogy a színpad bizonyos értelemben kábítószer, hiszen olyannyira rá lehet szokni, hogy azt más hasonlattal nehéz volna kifejezni. Valóban úgy vagyok vele, hogy ha netán három vagy négy hétig nem lépünk fel, akkor már hihetetlenül hiányzik. Ez egy olyan örömforrás, ami szerencsére nem annyira káros, mint az alkohol vagy a kábítószer, de rendkívül fontos energiaforrása az életemnek.
- A gyermekkori álmok megvalósítása mennyiben feltételez tudatosságot a szakmaiság terén?
- Szerintem nagyon fontos dolgunk a világon, hogy a gyermekkorunkban a fejünkben megfestett képeket valamilyen módon realizáljuk az életünk során. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek legalább néhány megfestett képe megvalósul az életében. Igenis ragaszkodom azokhoz az elképzelésekhez, vagy ha úgy tetszik, álmokhoz, amelyeket valaha láttam magam előtt. És hát nyilván minél több ilyen álmunk van, annál több energiánk van arra, hogy tegyük a dolgunkat.
- Mindezek tükrében hogyan látod magad mondjuk öt vagy tíz év múlva a különböző zenekarokban?
- Annyira előre nem szoktam gondolkodni, legalábbis önmagamról meg a dolgaimról. Inkább csak a következő fél vagy egy évre tudok tervezni. Rövidesen kijön majd egy Kispál maxi CD és egy DVD, ami azért jelentős esemény, mert a Kispál és borz zenekarnak lassan már öt éve nem jelent meg semmilyen új anyaga. Ami biztos, az az, hogy a következő év első hónapjaiban otthon fogunk barkácsolni zenéket. Hogy mi lesz ebből, azt még nem tudom. A többi az meg még teljesen bizonytalan. Ha csinálok valamit, akkor mindig gondolnom kell arra is, hogy az melyik zenekarnak, melyik produkciónak lenne a legjobb, de a lényeg az, hogy dolgozni nagyon jó dolog, mert élvezem, amit csinálok...