Valamikor, amikor még nemcsak zöldfülű, de ráadásul fiatal is voltam, mármint szinte gyermek, jómagam is szívesen gyűjtögettem az éppen aktuális és szélesebb körökben is népszerű dolgokat ábrázoló nyomtatványokat. Például a strumpfok, azaz a hupikék törpikék legmenőbb arcait bemutató plakátokat, melyeket heti rendszerességgel lehetett fellelni akkori pátriánk egyik országos lapjában. Színes kiadásban. Sőt mi több, ezek a rajzfilmhősök egy pillanatban olyannyira népszerűek lettek/voltak, hogy még a kiselsősök tanévzáró osztálykirándulása is igazodott egy akkori, hét (örök)ifjúból álló, híres, belegrádi muzsikus- és színésztrupp hetedhét országra szóló „strumpfolódásához”. A fővárosi Szakszervezeti Otthon zsúfolásig megtöltött nagytermében. Eme, az 1983 májusában történt kirándulásunk emlékét egy aprócska fémjelvény őrzi. Rajta egy törpikével, ki történetesen dárdát tart kezében.
Ő még megvan. A plakátoknak viszont csupán a nyomaik. S azok is csak amiatt, mert egy hirtelen támadt tüsténkedésem hevében ragasztót kentem a papírlapok hátuljára, majd szabályosan kitapétáztam velük apám betyárbútorát. Egyenesen annak politúros felületét. Hadd lássa minden élő teremtmény, ki szobám ajtaján belép, hogy az aprajafalviak eme fíliájában sem megy babra a játék! S bár a levegőben lógó atyai nyaklevest az azóta megboldogult édesapám mégsem osztotta le, ekképpen jutalmazva rendhagyó alkotó- és kifejezőművészetem ezen gyöngyszemét, szemöldökének villanásához mégsem kellett tolmács. Anélkül is értettem az értendőt: sajnos ismét túltoltam azt a bizonyos talicskát!
Az idő múlásával persze egyik poszter a másik után kéredzkedett le a szekrény oldaláról és ajtajáról. Ráadásul fronclikban, lévén sima újságpapír volt mindegyikük állaga. Maguk mögött hagyva a ragacsot, mely, mint a meztelencsigák váladéka, csillámlott. Igazolva drága jó apám örök érvényű mondását: néha bizony több ész kéne, mint erő!
Mit mondjak? A bútor politúrjáról azóta nagyjából eltűntek e maszatok. Igen, nagyjából. Az első, nitrohígítós nagytakarítás óta — idestova annak is van már vagy harminc-egynéhány éve persze — maga a szekrénysor sem a régi. Hiányos, megkopott, helyenként részben vagy teljesen átalakított. Jelenkori funkcionalitásából adódóan pedig, ahol csak lehetséges és szükségszerű volt, alkotóelemeire bontatott. Viszont megmaradt. Ragacsostul. S ha csak tőlem függ további sorsa…
Újabban rengeteg mindennel vagyok így.