Katinka Budapesten él, az Országos Gerincgyógyászati Központban dolgozik, és tanul. Hiszen az ELTE pszichológia szakának mesterdiplomáját kézbe véve még csak a pszichológussá válás küszöbén álldogál — ahogy ő fogalmazott.

Egy kellően citromos limonádéval és egy kellően finom hazai barackkal vár rám Budapesten, nincs nála jegyzetfüzet, és nem is kell lefeküdnöm a szófára, hogy onnan végül ő kérdezzen engem.

* Katinka, mikor kezdett el érdekelni a pszichológia, és mi indított el ebbe az irányba?

— Viszonylag későn, a gimnázium vége felé kezdtem el azon agyalni, hogy mi legyen velem az érettségi után. A gyógypedagógia érdekelt, s egyszer-kétszer találkoztam is vajdasági, hátrányos helyzetben élő csoportokkal. Ezért arra gondoltam, milyen jó lenne velük dolgozni, fejleszteni őket. Erről otthon, családi körben is beszélgettünk, s azt hiszem, apukámnak jutott eszébe a pszichológia, ekkor kezdtem el ezen gondolkodni. Tágabb terület, mint a gyógypedagógia. A gimnáziumban készítettünk is egy kisebb pszichológiai kutatást önismereti témában, s azt hiszem, ezután már egyértelmű volt, hogy ezt választom majd. Ekkor még nem tudtam, mibe is vágok bele, bár volt róla egy képem.

* Ahogyan az átlagember elképzeli? A páciens fekszik, fölötte ceruzával és jegyzetfüzettel a kezében a pszichológus, aki csak hümmög?

— Azért akkor már nem csak ez a filmbeli jelenet volt a fejemben, ennél sokkal több, de ahol most vagyok, ahhoz képest egészen más.

* És kiválasztottad az ELTE-t.

— Vacilláltam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az ELTE között. A Pázmány akkori kampusza Piliscsabán volt, és belegondoltam, hogy Pestre is utaznom kell, és még innen utazzak tovább... Soknak tűnt. S ami még fontosabb, úgy gondoltam, hogy az ELTE szakmailag talán nívósabb egyetem.

Dobrotka Katinka (Bezzeg Gyula felvétele)

* A felnőttekkel foglalkozó klinikai és egészségpszichológia érdekel. Miért éppen ez?

— Azt az elejétől tudtam, hogy elsősorban nem gyerekekkel szeretnék foglalkozni.

* Miért?

— Annyira talán nem izgatott, s a gyerekeknél is gyakran a felnőttek az elsődleges gond, inkább velük kellene dolgozni, nem pedig a gyermekkel. Úgyhogy már a mesterim klinikai és egészségpszichológia szak volt.

* A te szakirányod mit takar?

— A „klasszikus” elképzelést. Kórházi munka, pszichiátria, és klinikai esetekkel is foglalkozunk. Az egészségpszichológia viszonylag új terület, azok a betegek tartoznak ide, akiknek egy testi betegségéhez társul valamilyen pszichoszomatikus kórkép. Tehát amikor nemcsak a mentális rész van jelen, hanem testi is. A klinikai vonal egy kicsit jobban érdekel.

* Könnyű volt elhelyezkedned?

— Egyáltalán nem. Nagyon sok pszichológus végez. Sokan el is térnek egy picit, HR-esebb vonalra. Aki magánpraxist szeretne kezdeni vagy kórházban dolgozni, az egy hosszabb menetre számíthat. Az öt év egyetem csak a küszöb, azzal még csak egy „mezei” pszichológus vagy, amivel sok mindent nem tudsz kezdeni. Én most egy négyéves szakképzésre járok, ennek az volt a kritériuma, hogy legyen egy klinikai munkahelyem. Ha pedig nem teljesen az, akkor találjak egy befogadó intézményt, mondjuk, egy pszichiátriát, mely ellát páciensekkel, hiszen az órákra konkrét eseteket kell vinni. A jelenlegi munkahelyem gerincgyógyászati központ, tehát vegyes. Van klinikai és egészségpszichológiai munka is, így néha én is a pszichiáterünkkel közreműködve hozok eseteket.

* Találkoztál már igazán nehéz páciensekkel?

— Persze.

* S ilyenkor nem ijed meg egy pályája elején levő, fiatal pszichológus? Nem kérdezi magától, hogy no, ezzel meg mit fogok kezdeni?

— Dehogynem! A kezdők szorongása létező tényező, de az a jó ebben a szakképzésben is, hogy folyamatosan esetcsoportokon vagyunk, s ehhez kötelező a szakmai szupervizor, akár csoportos, akár egyéni munka folyik. Én már elkezdhetnék egyénileg is dolgozni, ami folyamatban is van, de a szakképzés befejeztéig és még eleinte is fontos ez a szupervízió, mert a kezdet nem könnyű. És az önismeret része a szakképzésnek. Minimum 150 óra önismeret kötelező a négy év alatt. Módszerspecifikus képzésre járunk, azaz meg kell tanulnunk a módszereket, hogy később a saját praxisunk során ki tudjuk választani a számunkra legmegfelelőbbet. Én jelenleg autogén tréninget tanulok, relaxációs terapeutának képzem magam, emellett egyéni pszichoterápiára is járok, mely dinamikusan (analitikusan) orientált, szóval széles körű képet kapunk.

* Tehát a pszichológus is jár pszichológushoz?

— Igen. Egy szakképzettebb kollégához mész megismerni magad. S ennek is több fajtája létezik: családterápiás önismeret, mely csoportos, pszichodráma, mozgásterápia stb. A legátfogóbb talán a feltáró egyéni terápia, ott tudsz a legtöbbet foglalkozni magaddal. Azért nagyon fontos ez, mert fel kell ismernünk például a saját terápiás munkánk folyamán, hogy mi az, ami rólam szól, és mi az, ami a páciensből jön. A kettőt szét kell tudni választani. Ha dühös leszek a páciensre, tudnom kell, hogy ezt ő okozza-e, s a személyisége másokban is nagy valószínűséggel ilyen reakciót idéz elő, vagy pedig egy olyan problémát hozott, amely önmagam miatt érintett meg.

* Szoktad úgy figyelni a barátaidat, családtagjaidat, hogy na, erre vagy arra ráférne néhány szeánsz? Vagy igazából mindenkire ráférne?

— Inkább azt mondom, hogy a környezetemben levőknél jobban észreveszek ezt-azt, hiszen többet vagyok velük, de tudom, hogy ezt nem lehet erőltetni. Pszichológushoz általában akkor megyünk, ha már túl nagy a nyomás, ha szenvedünk. De amit mondasz, az helyes: mindenkire „ráférne”. Orvos-Tóth Noémi mondta nemrégiben, hogy az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba mennie. Én is azt tapasztalom, és a népegészségügyi adatok is azt mutatják, hogy a magyar ember szénája nem áll túl jól, ami a mentális egészséget (és az erről való gondolkodást, tájékozottságot) illeti. Bennem van egy elhivatottság, hogy ez változzon, hogy építsük le az ezzel járó tabukat, stigmákat, és bátran kezdjünk el dolgozni önmagunkon. Persze nem kell mindennel pszichológushoz rohanni, de van egy pont, amikor már nagyon ajánlott lenne.

* Mi az a pont?

— Változó. Attól is függ, kinek mennyire billeg a lelki egyensúlya, hogyan küzd meg a problémákkal, vannak-e stratégiái a stressz kezelésére, mennyi traumát élt át, stb. Van, aki nyugtatóval, alkohollal kezeli a szorongását, ami rövid távon lehet, hogy elég, de hosszabb távon biztosan nem hasznos. Mindenki a harmóniára törekszik, ezért küzd, próbálja ezt beállítani, és ha jön egy pont, amikor mindez borul, akkor sokan fordulnak pszichológushoz — helyesen. Vagy egyszerűen azért, mert felfedeznek az életükben bizonyos ismétlődéseket, sémákat, többszörös elakadásokat, s elkezdi őket foglalkoztatni mindennek a miértje.

* Milyen a jó pszichológus? Mennyire szükséges az empátia?

— Jó, ha együtt tudunk érezni a pácienssel, s ez néha nehéz. Ma már arra is nagyon figyelünk, hogy a pszichológusból milyen viszonyulásokat hoz elő a páciens. De meg kell találni azt a részét, amellyel empatizálni tudunk, és ha sikerül mögé látni, megérteni, miért olyan, akkor ez sokkal könnyebb.

* S az sem biztos, hogy páciens és pszichológus rögtön összehangolódik.

— Fontos az illeszkedés. Ha elmész valakihez, az még nem hozza magával azt, hogy hozzá is fogsz járni. S ezt fontos az elején elmondani mindkét félnek, hogy tiszta legyen. Talán azt érzed, hogy ahhoz az emberhez nem tudsz bizalommal fordulni, s ő is mondhatja, hogy a módszer, mellyel ő foglalkozik, nem biztos, hogy neked való. De azért két-három találkozás kell ahhoz, hogy megállapodjatok a közös további munkában. Fontos, hogy a pszichológus tisztában legyen azzal, hogy ő mit tud nyújtani, s ezt kommunikálja is a páciens felé. Sajnos vannak, akik visszaélnek ezzel, és már néhány tanfolyam után sok mindent hirdetnek magukról.

* Veled megtörtént már, hogy amikor a barátnőiddel összeültetek, elkezdtetek beszélgetni, te pedig egy picit pszichológusként voltál jelen?

— Megtörtént már, igen. De ez veszélyes is lehet. Inkább azt veszem észre magamon, hogy egy picit másfajta kérdéseket teszek fel a barátnőimnek. Azt hiszem, éppen ezért nem dolgozunk ismerősökkel, barátokkal. Attól, hogy nekem van egy hipotézisem, nem biztos, hogy látom a teljes képet, hiszen az érzelmeimet nem tudom kizárni, nem tudok semleges maradni. Túlságosan bevonódok, úgyhogy ilyenkor inkább visszalépek.

* Érdekes ez a szabály, miközben elvileg őket ismered a legjobban, ott tudnál leghatékonyabb lenni.

— Ez a közhiedelem, de éppen az ellenkezője történik. A terapeuta és a páciens kapcsolata sajátos. Fontos, hogy itt a páciens mást kapjon, mint a saját közegében. Így tud ténylegesen gyógyulni. Könnyű azt mondani, hogy a barátok mindent megosztanak egymással, de ez nem mindig van így. A terapeutának olyasmit is elmondunk — legbelsőbb nehézségeket, vágyakat, titkokat —, amit néha még a legjobb barátunknak sem.