A stop-motion animációs műhelyfoglalkozáson tíz és tizennégy év közötti tanulók vettek részt. A workshop ingyenes volt, s a „Muzeji za 10” elnevezésű rendezvénysorozat keretében bonyolították le. 

De mi is az a stop-motion animáció? A stop-motion kifejezés a képkockánként beállított rögzítési eljárást jelenti, melyet később mozgóképpé dolgoznak össze. A hagyományos filmfelvétellel ellentétben itt nem valós időben megrendezett sebességgel rögzítik az eseményeket, hanem a mozgóképet alkotó összes képkocka egy-egy külön beállítás, melyet állókép, azaz fotó formájában rögzítenek. Majd az így keletkező állóképeket egymás után vágva, összeillesztve jön létre a mozgókép, vagyis az animáció.

A régi rajzfilmesek gyakran nyúltak ehhez a technikához, hiszen ez volt az animációs filmek létrehozásának egyik fő módszere a fejlettebb számítógépes technika megjelenése előtt. S az új technikák megjelenése után sem tűnt el teljesen a stop-motion, mindmáig fontos jelentőséggel bír, és kedvelt módszere az animációfilmes műhelyeknek. Sőt. Vannak animációs stúdiók, melyek határozottan ilyen produkciók létrehozására szakosodtak (pl. Laika, Aardman Animations).

S hogy mit lehet mozgatni a stop-motion technikát alkalmazva? Nagyjából mindent. Íme a legelterjedtebbek:

Tárgyak — bármilyen tárgy lehet kisfilmünk főszereplője. Egy kanna, egy csésze, egy labda, a paplanunk, fakockák, tehát lényegében bármi. Rendezzünk be nekik egy környezetet, hátteret vagy díszletet, és mozgassuk őket, meséljünk történetet.

Emberek — ez talán még egyszerűbb, hiszen csak instruálnunk kell őket. Megmondjuk, hogyan és mennyit mozogjanak, és máris kész a videó. A pixilláció technikájával olyan mozgásokat is létre tudunk hozni, amilyeneket a valóságban nem. Például elkészíthetünk egy olyan videót, amelyben a főszereplőink repülnek. S ehhez nem kell mást csinálniuk, csak felugrani. Olyan mozdulati elemeket helyezünk ugyanis egymás mögé, amelyeket lehetetlen folyamatukban elvégezni.

Bábok és gyurmafigurák — mindenki emlékszik a TV Macira. Ahogy fogat mos, majd lefekvéshez készül. A báboknak nemcsak a színházban, hanem a filmezésben is kiemelt helyük van, így több olyan animációs alkotás készült, amelyben bábokat és a stop-motion technikáját használták. A gyurmafigurák pedig szabad formázhatóságukkal még több mozgási lehetőséget nyújtanak, mint a bábok.

Papírból kivágott alakzatok — ezt használta Lea és a kortárs galériában a műhelyen részt vevők is. A papírkivágások könnyedén mozgathatóak bármilyen sík felületen.

Homok — biztosan láttunk már homokanimációt. Ezt az anyagot könnyű formázni, lehet bele rajzolni, szépen meg tudjuk világítani, a lehetőségek nagy tárházát rejti. Általában üvegre szórják, és alulról készítenek róla képeket.

A legismertebb technika azonban a rajzanimáció. Gyakran ezzel azonosítják magát az animációt. Régen ugyanis a ma már digitálisan végzett rajzolást kézi munkával oldották meg, minden egyes apró mozdulatot, háttérváltozást megrajzoltak, több ezer, sőt több tízezer képkocka készült el, mire egy egész estés animációs film megszületett. Persze már akkor is alkalmaztak néhány trükköt, hogy megkönnyítsék a munkát. Például alulról megvilágították az előző jelenethez készült rajzot, hogy látsszon, mit kell módosítani, valamint áttetsző papírra vitték rá a karaktereket, hogy a hátteret ne kelljen minden egyes elmozduláskor újra megcsinálni. A rajzanimációban fontos a rétegek elválasztása. Ezeket külön mozgatva finom, részletes mozgást hozhatunk létre. Szinte mindegyik technika igényel számítógépes utómunkálatot. Ha klasszikus technikákkal indulunk neki, akkor is szükségünk van bizonyos szoftverekre, hogy megkomponálhassuk az anyagot. Manapság a teljes munka virtuális felületen folyik, 2- vagy 3D-s technikával.

A papírkivágásos animáció egyik ismert művelője az orosz Jurij Norstein, s ugyanilyen technikával készült René Laloux kultikussá vált animációs filmje, A vad bolygó (La Planète sauvage, 1973) is, illetve a Monty Python repülő cirkusza (Monty Python’s Flying Circus, 1969—1974) című népszerű sorozat Terry Gilliam által alkotott animációs betétei.

Ugyancsak a stop-motion eljáráshoz kapcsolódik a puppetoon nevű technika is, mely a magyar származású George Palhoz fűződik. Ez a módszer nem hagyományos bábokkal (melyeknek testrészei mozgathatóak) dolgozik, hanem a mozgás minden fázisában a báb egy másik, fából előre elkészített darabját használja. Az elnevezés a cartoon (rajzfilm) szó mintájára alakult ki, hiszen akárcsak a rajzanimációnál, itt is minden mozgásfázishoz külön kell elkészíteni a megfelelő elemet.

Néhány híres, stop-motion technikával készült animáció: Karácsonyi lidércnyomás; Csibefutam; A halott menyasszony; Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény; Frankenweenie — Ebcsont beforr; Kalózok! — A kétballábas banda; és még sorolhatnánk.

A Szabadkai Kortárs Galériában megjelenő kis csapat tagjain látszott, hogy rendkívül jól szórakoznak, élvezik az alkotást. Egymással versenyeztek, ki tud jobb, izgalmasabb dolgot kitalálni, hogyan szárnyalhatják túl a másikat. Az elkészült kisfilmeket is közösen nézték meg, Lea pedig türelmesen követte őket egyik teremből a másikba, illetve adott tanácsokat a világítás, a kompozíció és a technikai kivitelezés terén is. A stop-motion animáció nem ördöngösség, könnyedén elsajátíthatja egy kilenc-tíz éves gyermek is — sőt, akár a fiatalabbak is —, ahhoz viszont, hogy profi munka jöjjön létre, nagyon fontos a precizitás, a kreativitás és a türelem. A gyerekek megismerkedhettek az animációs filmkészítés első lépcsőfokával, s ezek után már egészen biztos, hogy otthon máshogy néznek rajzfilmet. Arról nem is beszélve, hogy egy tablet segítségével ők maguk is készíthetnek további kisfilmeket. Ki tudja, lehet, hogy éppen köztük volt a jövő nagy rajzfilmkészítője.