Immanuel Kant német filozófus szerint a természet szándéka az volt, hogy az ember a maga erejéből hozza létre mindazt, ami felülemeli őt az állati léten, valamint hogy magasabb rendű lényként saját maga teremtse meg a boldogságát. De sajnos nem így történt. Az ember az idők folyamán ugyan sokat fejlődött: városokat, hidakat, utakat, felhőkarcolókat épített, lecsapolta a belvizeket, szabályozta a folyómedreket, de amikor a cserekereskedelmet felváltotta a pénz, minden gyarlóság eszköze, az új világ embere arra kényszerült, hogy a maga támasztotta elvárásoknak feleljen meg. Hosszú éveken át tanul, majd öregkoráig robotol. Közben pedig nem marad ideje élni. Nem jut energiája a szeretteire, a barátaira vagy éppen a hobbijára. Túl magasra helyezte a lécet...

Az ember hatalmas önmagához képest, de csupán porszemnyi a világegyetemhez mérten. Életét földrengések, szökőárak, hurrikánok, vulkánkitörések, árvizek keserítik meg. Azt az életet, amelyet — kiszakadva a természet harmóniájából — önként vállalt fel, és amely önzővé, becsvágyóvá, iriggyé, telhetetlenné és követelőzővé tette. Élteti magában a bosszú, a kizsákmányolás, a féltékenység és az uralkodás vágyát. Beavatkozott a természet rendjébe, amelyben helye volt az embernek, a még makulátlan, gyermekien tisztának...

A mai ember azonban kihasználja és a saját céljaira fordítja az elemek erejét. Elvesz a természetből, de vissza nem ad semmit. Önző és kishitű. Már nagyon régen nem az ösztöneire és a megérzéseire hallgat, hanem az eszére, ami a folyamatos „fejlődés”-t szolgálja. A környezet eközben pedig mind betegebb lesz, és időről időre fellázad bitorlója ellen.

Az egyén hiába próbál harcba szállni az elemekkel. Építhet gátakat, lecsapolhatja a belvizeket, szétlőheti a viharfelhőket, a végén azonban úgyis a természet győz. Néhány nappal ezelőtt egy meteorit csapódott a földbe Oroszország területén. A hatóságoknak felkészülni sem volt idejük, olyan hirtelen érkezett az űrcsapás. Ezerkétszáz ember sérülését okozta, halálos áldozatot szerencsére nem követelt. A természet visszavágott? Meglehet. Néhány órával ezután máris érkezett a következő „égi jel”: egy kisbolygó közelítette meg a Földet, alig huszonhétezer kilométerre haladva el mellette. A szakértők véleménye szerint ha becsapódik, pusztító ereje húszszorta nagyobb lett volna a hirosimai atomrobbanásénál. Ha becsapódik… Szerencsére azonban nem csapódott be. Csupán elsuhant mellettünk, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy parányi az ember a világegyetemhez képest.

Amikor évezredekkel ezelőtt megjelent az élet a Földön, majd később az ember is felegyenesedett, még összhangban tudtak lenni egymással. Az előembernek két nehéz feladata volt csupán: életben maradni, és az életét folytonossá tenni, vagyis utódokat nemzeni és világra hozni. Ösztönösen tette mindezt, nem dacolt a természet rendjével. Elfogadta a szabályait, és a betartásukkal maradhatott életben. Ma már a saját maga szabta követelményeknek kell megfelelnie, sutba dobva az álmait, a vágyait. Robotolnia kell, mint egy gépnek, amíg csak futja az erejéből. Fogytán vannak azonban már a tartalékok, éppen ezért az ember a legkülönfélébb betegségek áldozatává válik. Az orvostudomány sokat tesz a legyőzésük érdekében, de végérvényesen megszüntetni sajnos nem tudja őket. Egymást érik a gyógykezelések, az életmódra és az étkezésre vonatkozó tanácsok, vagyis folyik a harc az életért, s mindez egyben önkényes és felelőtlen beavatkozás az emberi szervezet működésébe. Honnan vette a bátorságot az ember, hogy tönkretegyen egy ilyen tökéletesen megalkotott szerkezetet? És honnan vette a bátorságot, hogy mindent felülbírálva meghatározza, mire is van szüksége? Hiszen ahogyan jelzi a szervezet, ha éhesek, szomjasak vagy éppen fáradtak vagyunk, azt is tudtunkra adja, mi nélkülözhetetlen a számára és mi nem. Az ember nem figyel kellőképpen ezekre az intelmekre, folyamatos stressznek teszi ki magát, depresszióba esik, fogyókúrázik és táplálék-kiegészítőket, szintetikus szereket, drogokat, egészségkárosító, fertőzött és génkezelt élelmiszereket fogyaszt. Ezáltal egyre távolabb kerül a természet nyújtotta harmóniától. Pedig az anyatermészet semmit nem tesz feleslegesen, hiszen az embert is ésszel és szabad akarattal látta el. Jobban tennénk tehát, ha békejobbot nyújtanánk neki, hiszen hatalmunk van az elménknek, az akaraterőnknek, a kitartásunknak köszönhetően, ám tehetetlenek és esendők vagyunk az életet jelentő anyatermészettel szemben.